9. Minden kocka fordul

Sziasztok!

Hosszú ideje már, hogy nem tettem fel részt, és nagyon hosszú ideje, hogy egyáltalán nem írtam. Igazából nem tudnám meg magyarázni, hogy ez miért is van, szóval nem is próbálkozom vele. Mindenesetre mikor máskor talált volna meg az ihlet, ha nem a szóbeli érettségire készülődés kellős közepén. Na, de elég a szóból, mindenkinek jó olvasást és ha van kedvetek, írjatok néhány szót kommentben, hogy hogy tetszett, vagy csak egyszerűen szúrjatok le amiért ennyit kellett várni rám! 

Sok szeretettel, Crazy Girl

Miért van az, hogy egyetlen másodperc, egy félig elejtett szó annyit tud változtatni a helyzetünkön? Ha előtte éppen a felhők közt éreztük magunkat és repültünk, utána mélyrepülésben érünk földet. Mikor lesz már annak vége, hogy csalódni kell az emberekben, és muszáj mindig visszatérnünk ahhoz a megszokott unalmas kis életünkhöz, amiben eddig éltünk? Talán ez azért van, mert az élet egyszerűen így akarja tudatni velünk, hogy valamit nagyon nem jól látunk, és hiába akárhány Disney-mese, szőke hercegek már pedig nincsenek, akik megmentsenek a rossztól, sem pedig olyan emberek, akik mindent megtennének azért, hogy láthassanak. Mert minden önzetlennek tűnő dolog mögött, ott lapul az önzőség, az átverés.

Nahát, ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak át az agyamon, amikor egy tök idegen fiú kocsijában ülve, hazafelé tartottam a szalagavató bálról, a hátam mögött pedig Jani kente nekem a rizsát arról, hogy ő képes lenne megfojtani azt a szemétládát, aki ezt tette velem. Éljen a szalagavató bál, szép az élet és hasonlók!

A hatalmas össze-visszaságban, ami a fejembe forgott, megpróbáltam visszaidézni, hogyan is kezdődött ez az egész.

***

-        Oké, akkor ne felejtsétek el, hogy 07:40-kor indul a vonat innen a Keletiből szombaton, aztán Győrben már ott foglak várni benneteket az állomáson - hadartam el még egyszer az utat barátnőimnek péntek délután, miközben a hátam mögött a vonat hatalmasat tűkölve jelezte, hogy indulásra kész.

-        Mindent tudunk, ne aggódj! - adta a kezembe Nóri a bőröndömet, míg Beki a vonat felé kezdett el tuszkolni.

Pénteken nem szálltam át a téti buszra, hanem Jani már a győri vasútállomáson várt, hogy elvihessen a sulijába, ahol fél 4-kor kezdődött a ruhás főpróba.

- Ott vannak a meghívók - mutatott mellém Jani az autóban, ahol egy kupacban, a nekem szánt meghívók feküdtek.

A kezembe vettem őket és nézegetni kezdtem. Egy híján 4, ugyanis egy már oda lett adva valakinek.

- Tényleg nem baj, hogy ennyi mindenkit meghívtam? - néztem rá aggódva.

- Dehogy baj, Lexike - legyintett. - Nekem ez fele annyit nem jelent, mint gondolnád. Amúgy is, ki az az "annyi mindenki"? Ádit én is meghívtam volna, a szüleid és a többi testvéred pedig most jönnek a főpróbára. A barátnőid össsz-vissz ketten vannak, szóval valószínű, hogy nem miattuk marad valaki hely nélkül - nevetett fel. - Na és persze ott van még a gyerek, aki segített neked, így még szép, hogy ő is meg van hívva. Én már csak a javított verziódat kaptam, el tudom képzelni, mennyi melója volt benned.

Rick említésére összerándult a gyomrom, de nem tettem megjegyzést.

- De hát mégis a te szalagavatód.

- Igen, és anyám itt is lesz.

- Apukád nem tudott eljönni?

- Nem.

Jani szülei még azelőtt elváltak, hogy Jani egyáltalán felfoghatta volna, hogy van apja, szóval nem sok mindent tudott a férfiről. Pár évvel ezelőtt azonban rájött az 5 perc, és meg akarta találni az apját. Meg is találta, megbeszélték, hogy ezentúl tartják majd a kapcsolatot, de ez nem igazán jött be. Mert hogy az apa úgy látszott, folyamatosan elfoglalt, akkor is amikor Jani általános iskolai ballagására kellett volna eljönnie, és még most is, amikor a szalagavatóján kéne helyt állnia.

Ezek után néma csendben tettük meg a gimiig vezető rövid utat, majd bementünk az épületbe. Az elmúlt időszakban annyit jártam ide, hogy már nem is lepett meg a hatalmas épület, aminek auláját a 11-sek díszítették éppen. Néhol elkaptam egy-egy végzős idegbeteg pillantását, akik hajukat tépve kiabáltak az alsóbb évesekkel, vagy éppen elkapta őket a melankólia és sírógörcsben törtek ki az esemény hatására.

Te jó ég, mi lesz itt még holnap?

- Fent tudsz majd átöltözni a termünkben - szólt Jani. - A próba majd csak egy óra múlva kezdődik.

- Rendben.

A főpróba csak úgy, mint maga a szalagavató bál a suli aulájában került megrendezésre, ami kb. úgy 500 ember befogadására képes. Ezért is van az, hogy nem mindenki jöhet el magára a bálra, mert túl sok lenne a néző és nem férnének be a végzősök. A legjobb helyek persze fent vannak a karzaton, ahova reményeim szerint a családom időben érkezik, hogy megfelelő helyet találjanak maguknak. A szalagtűzés tényleg csak iskolai és családi kereteken belül folyt pár héttel a bál előtt, ahol csak a szülők és a nagyon közeli hozzátartozók vettek részt, és mindössze csak egy órába telt, míg megkapták a végzős diákok a szalagjaikat.

Jani magamra hagyott, miközben én a sürgő-forgó szervezőket figyeltem. A tanárok egyik teremből a másikba rohangáltak az emeleten, néhányuk pedig lent igazgatta a díszítést. A 11. osztályosok egy része épp a drapériát próbálta meg feltenni úgy, hogy az a lehető legszebben álljon meg a helyén, miközben az egyik osztályfőnök messzebbről navigálta őket. Egy végzős lány a B osztályból, néhány társával együtt az aula közepére beállva gyakorolni kezdte a lépéseket, mindaddig, amíg egy bosszús tanár rájuk nem szólt, hogy ha egy mód van rá, ne a főpróba előtt néhány órával kezdjék már el betanulni a táncot.

Egyszóval totál káosz volt.

***

A bál időpontja hónapok óta úgy lebegett a szemem előtt, mint egy céltábla, aminek a közepén saját magamat láttam, és el sem tudtam hinni 28-án szombat reggel, mikor próbáltam ébredezni, hogy tényleg elérkezett. Itt van, és ha minden jól megy, akkor másnaptól már csak a múlté lesz ez az egész. Tudom, hogy ez elég bunkónak hangzik, de akkor is úgy éreztem, mintha megszabadulnék valamitől, nem pedig boldogan a végéhez érnék és egy estét kiélvezve lezárnám. Igen, sajnos ez nem teljesen a bálra volt érthető, hanem a Rickkel közös kapcsolatunkra is. Bár hihetetlenül fájt a szívem, mert azóta az étteremben esett incidens óta szinte még beszélni sem volt hajlandó velem tudtam, hogy vége van. Hogy nem lesz több alkalom, amikor kereshetnénk egymás társaságát, főleg így, hogy ezzel a majdnem csókkal, mintha valami megszakadt volna, és ismét egy Grand-Kanyon méretű szakadék tátongott közöttünk.

A telefonom pittyegése ébresztett fel gondolataimból, és bár azon részem, amelyik hisz a spirituális dolgokban, a telepátiában és hasonlókban reménykedni kezdett, pontosan tudtam, hogy nem Rick az.

Feladó: Beki

Időpont: 2015. február 28. 07: 42

Most indultunk, nem sokára talizunk!

Puszi

Kimásztam az ágyból és hamar összekaptam magam. Tudtam, hogy ez a nap hosszú lesz, és hogy nem láthatja rajtam senki egy kis jelét sem annak, hogy szét vagyok esve. Ezen a napon összeszedettnek kellett lennem, még akkor is, ha belül ordítani tudtam volna.

***

A peronon állva vadul integetni kezdtem a vonatról leszálló Bekának és Nórinak, ők pedig megindultak felém, kezükben egy-egy utazó táskát cipeltek.

- Sziasztok! Minden rendben ment?

- Igen - felelte Beki.

- Nagyjából - tette hozzá Nóri.

- Ugye nem arra a seggfejre akarsz célozni?

- De pontosan, rá akarok célozni...

- Úgy érzem, lemaradtam valamiről - nevettem fel.

Míg a kocsihoz értünk, Beki kidühöngte magát a vonaton esett bonyodalom miatt, ami főleg abból fakadt, hogy egy fiú a barátnőm helyére ült le az IC-n ezzel kiérdemelve a lány végtelen haragját.

Ádám kissé mogorva ábrázattal ült a volán mögött egész úton hazafelé, és azt hiszem, minden erejével azon volt, hogy teljesen ki tudja zárni a locsogásunkat.

- Szóval a helyzet az, hogy a szobámon Lolával osztozom, úgyhogy ti a lenti vendégszobába lesztek elszállásolva - tudattam a lányokkal a tervet. - Ott van egy hatalmas franciaágy szóval, ha minden igaz elfértek.

- Rendben, köszönjük.

Hazaérve a lányok lepakolták a cuccaikat a szobába, majd egy kis reggeli keretében megismerkedhettek a családommal, akik mint mindig, most is hozták a formájukat, és keresztkérdésekkel bombázták őket. Milyen az iskola? Milyen lett a félévi? Milyen lesz az évvégi? - honnan a fenéből kéne tudniuk, milyen lesz, amikor most lett meg a félév? Áh, hagyjuk.

Ezek után a napom pontos időbeosztás szerint kellett, hogy zajljon, de természetesen már az első alkalommal, amikor lehetett, csúsztunk. Janival előzőnap csak 100-szor beszéltem át, hogy délelőtt fél 10-re érjen oda értem a házunkhoz, hogy időben a fodrásznál lehessek, de természetesen neki mindenképpen meg kellett ünnepelnie a jól sikerült főpróbát előző nap este, melynek következtében másnaposságát kellett legyűrnie ahelyett, hogy értem jött volna.

-   Jani nem jön - jelentettem be Nórinak és Bekának kétségbeesetten.

-   Mi az, hogy nem jön?

-   Csak annyi, hogy tegnap "ünnepeltek" egy sort a haverjaival, köztük az én drágalátos bátyámmal, aki ugyan hamar lelépett és fel tudott kelni ma reggel, de arról viszont elfelejtett beszámolni, hogy a partnerem totál másnapos.

Részleteztem ki kelve magamból a dolgokat, míg kivágva a bejárati ajtót Ádám után kezdtem el kutakodni. Nóri és Beki utánam loholva próbálták tartani velem a lépést, míg én őrült vágtába kezdve rohantam oda a bátyámhoz, aki épp a kocsit mosta le a garázsban. Erre is csak ő képes tél közepén.

-   Neked kell elvinned a fodrászhoz - közöltem.

-   Biztos, hogy nem.

-   Márpedig muszáj lesz - vágtam rá.

-   Jani jön érted, nem? - kérdezte bevizezve egy törlőruhát.

-   Igen, úgy lett volna, ha tegnap nem áll be, mint a gerely.

-   Ezt nem hiszem el.

-   Hát képzeld, én sem. 10 perc múlva ott kell lennem a fodrásznál, úgyhogy készülődj.

-   Ne parancsolgass nekem.

-   Te pedig ne akadékoskodj. A mai nap így is elég húzós lesz, nem kell még az is, hogy totális csúszásba legyünk - magyaráztam. - Úgyhogy kedves kis fivérkém, ha lennél szíves, és elfurikáznál minket...

Ádám mérgesen fújtatott egyet, majd elindult befelé, hogy felvegye a kabátját és menetkészre belője a séróját, mert hát anélkül ő sehova nem megy.

-   Aztán ne sokáig készülődj Szép Herceg - kiáltottam utána.

-   Azta Lexi, nem is tudtam, hogy ilyen kemény vagy - ámult Nóri.

-   Fogadjunk, hogy ezt csak ma tudod előadni a bál miatt - nevetett Beki, én pedig megadóan bólintottam.

-   Való igaz, hogy máskor ilyen esetben Ádám, már régen be szokta dobni az idősebb testvér kártyát, ami kimondja, hogy az a két év, ami közöttünk van, tiszteletet követel meg tőlem irányában.

A lányok felnevettek, a következő pillanatban pedig megjelent Ádám a bőrdzsekijében és a slusszkulcs gombjával kinyitotta kocsi zárját. Utánoztam az autó pittyegő hangját, - amit a bátyám egy fejcsóválással nyugtázott - és bevágtam magam a vezető melletti ülésre.

***

-    Tegnap, mielőtt elindultam volna a vonatomhoz, felmentem Rickhez – kezdtem, mikor a fodrászcsajszi, Andi, épp hullámokat kreált a hajamba.

-    Na, és? – kérdezte Nóri kíváncsian és Beka is érdeklődően kapta rám a tekintetét.

-    Gondoltam illene meghívnom a táncra.

-    Még szép, hogy illene. És mit mondott? Itt lesz? Vagy már itt is van? – nézett rám összehúzott szemekkel Nóri. – Hol bújtatod?

-    Nem bújtatom sehol – mondtam szomorú hangon. – Amikor bekopogtam a szobába, Karesz nyitott ajtót… Rick nem volt ott.

Nóri arckifejezése zavart lett, nem értette, miért keserített el ez ennyire, Beki azonban hirtelen nagyon érdekesnek találta Andi hajcsavaróit és azt kezdte el babrálni.

-    Karesz azt mondta, Rick nem fog eljönni – motyogtam.

Nóri továbbra is értetlenül nézett, míg Beka dühösen felém kapta a fejét.

-    Nem értem, hogy ebbe már megint, miért szól bele az a seggfej – csattant fel. -  Mi ő, Rick védőügyvédje, vagy mi a franc?

-    De most tényleg, neki ehhez mi köze van? - szállt be Nóri is Karesz ellen. - Amúgy is miért ne jönne el Rick?

-    Például azért, mert azóta a bizonyos éttermes eset óta, kerül. Másnap ismét lemondta a próbát, és szinte egész héten nem is láttam.

-    Ez még nem jelenti azt… - kezdte Beki, de közbe szóltam.

-    De, ez pontosan azt jelenti, hogy nem tudom miért, de ismét megutált engem. Lehet, hogy az egészet félre értettem, és nem is akart akkor megcsókolni. Vagy megakart, de aztán rájött, hogy mégsem. Mit tudom én. A fiúk bonyolultak.

-    Azért egy csókot elég nehéz benézni - jegyezte meg Nóri. - Azt mondtad, ha nem jött volna be a főnöke, megcsókolt volna.

-    Igen, és így is gondoltam, de aztán ki tudja? Nincs túl sok tapasztalatom ebben, és ugyebár azt tudhatjuk, hogy hajlamos vagyok olyan dolgokat beleképzelni bizonyos szituációkba, amik ott sincsenek.

-    Az meglehet, hogy Máténál ez így volt, de Rick teljesen más eset - mondta Nóri.

-    Miért lenne más? - kérdeztem. - Csak azért, mert szívességből elvállalta, hogy segít felkészülni a bálra, nem azt jelenti, hogy bejövök neki.

-    Azért annál egy kicsit több is volt, hogy felkészített a bálra - érvelt tovább. - Elvitt a volt sulijába...

-    Igen, mert erre szükségem volt a próbáknál.

-    Bizalmas sms-ket váltottatok...

-    A próbákról folytatott 2 szavas sms-inket nem igen nevezném bizalmasnak - mutattam rá.

-    Eljött síelni... - folytatta.

-    Ahova már azelőtt elment volna, hogy megtudta, én is megyek.

-    Megtanított síelni...

Bevillant az emlék, amikor megfogta a kezemet és éles fájdalom nyilallt a mellkasomba.

-    És a végére hagytam a két legjobbat - szólt izgatottan. - 2-szer majdnem megcsókolt.

-    Amit nagy valószínűséggel csak beképzeltem.

-    Nem hiszem el, Lexi, hogy nem veszed észre, hogy… - mondta Beka, de közben megszólalt a telefonom, én pedig gyorsan kikaptam a táskámból.

Jani volt az, aki valamelyest összeszedte magát, és sűrű bocsánatkérések közepette biztosított arról, hogy egy hívásomba kerül és már itt is van értünk, hazaviszi a lányokat, mi pedig azonnal indulhatunk is a fotózásra.

***

Szerencsére ezek után nem esett több szó Rickről, bár Bekán úgy láttam, bántja valami és ezt főleg abból szűrtem le, hogy nem nagyon szólalt meg az elkövetkező órában. Nem akartam jobban belemenni ebbe a témába, főként a reggel magamnak tett ígéret miatt, ezért próbáltam derűsebb vizekre evezni és elmeséltem nekik a tegnapi főpróba eseményeit, egy idő után pedig random elkezdtünk fecsegni úgy mindenféléről.

Jani ezúttal kínosan ügyelve a pontosságra nem sokkal a hívása után meg is érkezett Andi fodrászatához, így kénytelen volt várni majdnem egy órát, de legalább volt annyi esze, hogy bejött az üzletbe és nem kint fagyoskodott a mínuszban. Amikor végeztem hazadobtuk Nórit és Bekát, akikkel legközelebb már csak szalagavatón találkoztunk, addig pedig rábíztam őket a nővéremre, a legnormálisabb személyre a családból, bár igaz kinek mi a normális... Magára a táncra viszont Ádámmal készültek jönni, és bele sem mertem gondolni, hogy fog telni az útjuk. Janival tovább száguldottunk Győrbe a fotózásra, aminek helyszíne szintén a középiskola volt, ahová a fiú jár.

Előző nap nem hiába kellett a 11. osztályosoknak annyit melózniuk a díszítéssel, mert azon kívül, hogy itt zajlott le maga az ünnepség, majd az utána következő "after party", még a fényképezést is a nagy aulában szervezték meg. Mire odaértünk, az iskola parkolójának nagy része megtelt a végzősöket furikázó kocsikkal, vagy éppen a lelkes tanárokéval, akik hívatlanul is megjelentek eme fényes eseményen, amikor is a 12. osztály szalagavatós fotózása folyt. Belépve az aulába, majdnem ugyanaz a látvány fogadott, mint előző nap, annyi különbséggel, hogy a helység közepén felállítottak egy mobil fotóstúdiót, lámpákkal, ernyőkkel, valamiféle ünnepélyes háttérrel és persze a fő helyen egy kamerával és az azt kezelő fotóssal. Érkezésünkkor már nagyban folyt az „A” osztály fotózása, akik egy hagyományos magyar tánccal, palotással vagy csárdással - sosem tudom, hogy mi a kettő közötti különbség - készültek másodízben, így hasonló nagy abroncsos ruhákban, mint a keringős, felsorakozva várták, hogy sorra kerüljenek. Janival rögtön a baloldalon elhelyezett "szépítkezési sarok" felé vettük az irányt, és próbáltuk a legkevésbé zavarni a mászkálásunkkal a munkálatokat. A szépségszalonná avanzsált 2 terem előtt egy - legalábbis a végzős plázacicák szerint - profi sminkes dolgozott a fotózás előtt álló lányokon, míg a teremben főként A-s lányok és fiúk öltözködtek. Jani osztálytársai még csak akkor kezdtek el beszállingózni az épületbe, így megnyugodva konstatáltam, hogy egyszer az életben végre nem vagyunk késésben.

Míg arra vártunk, hogy az előttünk lévő osztály végezzen a fotózkodással, nem sok minden dolgunk akadt, ahogy azoknak az előbb említett tanároknak sem, akik a mi vérünket szívták, olyan dumákkal, mint például, hogy ne beszélgessünk hangosan. Ezzel csak azt érték el, hogy a társaság nagyobb része úgy az 5. percben megfogta magát és angolosan kisétált az udvarra, hogy ott várakozzon tovább. Én persze jókislányhoz mérten maradtam, majd körülbelül fél óra múlva kiszóltam Janinak, hogy elérkezett az idő, hogy magára öltse a latin tánchoz beszerzett fekete nadrág+fekete ingből álló öltözékét, míg én hatalmas kínokat átélve magamra szenvedtem a salsa ruhát.

Az egész tánc tematikája amúgy úgy volt felépítve, hogy a keringőt mind a 3 osztály együtt táncolja, még hozzá úgy, hogy egymást cseréljük a parketten, így tehát a tervek szerint, az A-sok kezdtek, majd mindenféle zenei megszakítás nélkül belibegünk mi Janival, a B-sekkel, minket pedig a C osztály követ majd. Kicsit furának és bonyolultnak hatott elsőre az egész koreográfia, de már előző nap is sikerült mindenféle káosz nélkül megoldanunk, szerencsére. A fő oka annak, hogy 2 számot kellett előadnunk az volt, hogy a 3 osztály külön-külön is megmutathassa az egyéniségét a szabadon választott táncával. Valószínűnek láttam, hogy a salsát első sorban a lányok választották, mert kétlem, hogy akármelyik fiúnak is a szűk fekete nadrágban és ingben bemutatott csípőmozgással igencsak megáldott koreográfia tükrözte volna a személyiséget... bár ki tudja.

A fotós amúgy nagyon jó fej volt, és tényleg odafigyelt a végzős osztályra, semmit sem erőltetett rájuk. Ha látta, hogy a párok nem éppen vannak egy hullámhosszon, csak a kényszer erőltette rájuk, hogy egymás mellé kerüljenek, maradt a hagyományos állj mellé, karold át, mosolyogj, ne mosolyogj beállításoknál. Azonban azokat, akiken látta, hogy jóban vannak, vagy éppen barát és barátnő, fesztelenebb pillanatokban is lekapta. Így készült rólam és Janiról egy tucat kép, még hozzá úgy, hogy nem is tudtunk róla. Például, amikor magyarázom Janinak, hogy a bal oldalamra álljon, ne pedig a jobbra. Aztán, egy másik, amikor bambán nézünk a fotósra, hogy már készült is egy kép? Szóval ezek és ehhez hasonló csodálatos képeken örökítettek meg minket az utókornak.

Ezek után minket is beszippantott a sürgés-forgás. Az elkövetkező órákban egymást váltottuk az "öltözőben", a sminkesnél és a fotósnál. Amikor 3 óra körül a fényképezés a végéhez ért, és már csak páran várakoztak az utolsó képekre, kezdtük érezni, hogy lassan elérkezik az idő. Már minden végzős a keringő ruháját viselte, valakik sokkal több ideje, mint szerették volna, de úgy voltak vele, hogy nem öltözködnek fölöslegesen, ezért a fotózás után már nem is vették le. Akármennyire is taszított Lindácska babarózsaszín förmedvénye, én se szívesen vállaltam volna még egyszer a hercehurcát, ami a ruha és az abroncs lehámozásával járt.

A fotósfickó villámgyorsan elpakolta a rögtönzött stúdióhoz használt kellékeit, ezzel felszabadítva a helyet az aulában, majd a csapata megérkezésével elkezdődtek a kamerák újbóli felállítása, amelyekkel a táncot vették fel.

Én leültem egy székre és onnan figyeltem a forgatagot. A fodrászatban történt beszélgetés óta először engedtem meg magamnak, hogy egy kicsit elgondolkodjak. Bár a telefon nem szakadt le a kezemről egy percig sem, Rick még mindig nem üzent, és bármennyire is szerettem volna, hogy ez ne zavarjon, nem tudtam kiverni a fejemből Karesz szavait. Mélázásom nem tarthatott sokáig, ugyanis Jani telepedett le mellém.

-       Mi a helyzet, Hercegnő?

-       Várom, hogy jöjjön a szőke herceg és megmentsen - csúszott ki a számon, de meg is bántam és félve a fiúra néztem.

-       Itt is vagyok - nevetett. - Merre szeretnél menni, a ló kint parkol.

-        Nagyon csábító, de...

-        Azt akarod mondani, hogy nem én vagyok a herceg? - kérdezte játékosan, de amikor rám nézett, megvillant a szeme. - Tényleg van egy herceg?

-        Dehogyis, miket nem beszélsz! - próbáltam hárítani, de túl késő volt, mert Jani már átlátott rajtam.

-        A kis Lexike bepasizott - füttyentett. - Ugye tudod, hogy a bátyáid kiakadnak, ha ezt megtudják.

-        Ezért is nem fogod nekik elmondani... - mondtam. - Plusz azért, mert nincs semmilyen herceg.

-        Látom rajtad, hogy van - felelte. - Pesten ismerted meg ugye? Hát hol máshol... A bátyáid 2-szeresen ki lesznek, mert meg lesz rá az esély, hogy ő miatta ott ragadsz a fővárosban... És akkor még a szüleidről nem is beszéltünk. De várj csak... azt mondtad, várod, hogy megmentsen. Úgy érted, hogy te meghívtad ide? Muszáj lesz elmondanod, ki az - nógatott. - Elvégre elhívtad a szalagavatóm bálomra. Hajrá, ki vele!

-        Nem kell elmondanom semmit, mert senki olyat nem hívtam el, akiről ne tudnál, meg amúgy sem jön el, úgyhogy nem kell tartanod ettől sem - mondtam magam elé nézve.

-        Mi az, hogy nem jön el? - háborodott fel. - Jó mondjuk, gondolom beijedt a gyerek attól, hogy már rögtön bemutatod a családnak...

Janira kaptam a tekintetem... Jézus, mennyire igaza van. Rick rájött, hogy nekem bejön ő, sőt azzal, hogy meghívtam, arra gondolt, hogy szinte egy párként is kezeltem magunkat, mármint úgy hogy bemutatom a szüleimnek, meg ilyenek... Te jó ég, nem csodáltam, hogy végül nem is írt, és nem is jelent meg. Egyre inkább az forgott a fejemben, hogy iskolát, sőt nevet változtatok.

-        Állj, állj, állj! Senki olyan, akiről nem tudok?

Janinak kellett egy kis idő, hogy leessen neki a tantusz, de végül is nem olyan hülye, hogy ne jönne rá előbb-utóbb az ilyen elszólásokra.

-        Úgy érted, hogy a herceg valójában a táncoslábú fiúcska, aki segített neked?

A lazsálásunknak a táncoktató megjelenése vetett véget, aki egy utolsó megbeszélésre hívta össze a csapatot, így hálát adtam az égnek, hogy megúsztam, hogy válaszolnom kelljen Jani kérdéseire. A tanár elmondta, hogy mennyire örül, hogy őt kérték fel, és hogy ez mekkora megtiszteltetés, meg mindenféle közhelyet, amit ilyenkor szokás. Mire lekászálódtunk újra az emeleti teremből, ahova a megbeszélés miatt zsúfoltak be minket - hozzáteszem egy élmény volt benyomorogni ekkora ruhákba, közel 80 embernek egy szűk kis terembe - a hatalmas aulában már jele sem volt annak, hogy itt fél órája fotózás folyt, újra felvette azt a formáját, amit előző nap láthattunk, a korlátokon ízlésesen elhelyezett virágokkal és a csupasz tánctérrel, ami csak arra várt, hogy megtöltessék emberekkel. A tér 4 pontjára kihelyezett hangfalakból zene hallatszott és engem már úgy istenigazából kezdett elkapni a frász, hogy mindjárt kezdünk.

***

-        Végre már, hogy itt vagytok - rohantam át az iskolaudvaron a bátyám és a barátnőim felé, 20 perccel a kezdés, azaz fél 5 előtt. - Hol a fenében voltatok?

Ádám a tőle megszokott halál lazasággal, kezét lóbálva közeledett felém, mögötte Beki és Nóri szapora léptekkel próbált lépést tartani vele.

-        Mondjuk a kocsiban? - vágott vissza Ádám.

Nem is törődve a hülye bátyámmal - már csak az hiányzott, hogy felfokozott idegállapotomban egy jó kis családi perpatvart kerítsek az udvar közepén - barátnőim felé fordultam.

-        Minden rendben volt az úton?

-        Persze - mosolygott Nóri.

-        Bírom a bátyádat - helyeselt Beki.

-        Hallod ezt? - néztem Ádámra. - Kemény egy emberrel nőtt azon személyek száma, akik bírnak. Így van már legalább 1 ember, aki elvisel.

-        Nagyon vicces.

Bár egyáltalán nem szántam viccnek, a lányok felnevettek rajta.

-        Ha siettek, találhattok még helyet fent a karzaton - magyaráztam.

-        A helyünkkel nem lesz probléma... - mondta Ádám.

-        Ebbe én nem vagyok olyan biztos, mert vagy ezren már bent vannak. Tudod, ezért kellett volna időben ideérni.

-        Túl kishitű vagy, Hugicám. Igazán elbűvölő tudok lenni, ha akarok - tette a kezét a vállamra.

-        Valójában, ha sikerül helyet találnotok az csak a pacsuli szagodnak lesz köszönhető - meredtem rá pislogás nélkül. - Magadra borítottad apu arcszeszét?

Ádám szeme haragosan villant, de ekkor nagy döbbenetemre Beki közbeszólt és javaslatára mind a hárman elindultak befelé. Látszólag tényleg jól kijöttek egymással. Hallottam még, ahogy bátyám a lányokat fárasztja a magyarázattal, hogy nem direkt került rá ennyi parfüm, mindössze csak új terméket vásárolt nemrég és még nem volt ideje kitapasztalni, hány fújásra van szükség a tökéletes hatás eléréséhez.

A fejemet fogva követtem őket a szememmel addig, amíg el nem tűntek a bejutásra várakozók tömegében, aztán egy újabb nyugtató mély levegőt véve próbáltam túlélni a lámpalázat. A rózsaszín borzalom abronccsal kiemelt szoknya része a két milliárd réteg tüllel együtt laza hullámzással követte mozgásomat, ahogy öntudatlanul elkezdtem köröket leírni a mellékbejárat előtt. A fűző kiszorította belőlem a szuszt, úgy éreztem sose kapok többé már rendesen levegőt, mert a szorosan hozzám tapadó merevítő maradandó elváltozásokat okoz a bordáimon és összepréseli a tüdőmet. A nyakamban lévő rózsa is fojtogatott, és ahogy megpróbáltam meglazítani egyre inkább csak rátapadt a torkomra. A kezembe temettem az arcom nem törődve a sminkkel, amit pár perccel azelőtt a kozmetikus megigazított és kijavítgatott itt-ott, ahol elfolyt és magamban azt motyogtam, hogy minden rendben lesz.

-   Kimegyek a placcra és megcsinálom... ez csak tánc... nem lesz semmi gond... Jani nem engedi, hogy elessek. Aztán, ha túl vagyunk mindenen, csórok a piájából és berúgok... Jó talán nem rúgok be, de iszok egy pohárral... Jó talán nem egy pohárral, csak egy féllel, de iszok.

-    Lexi?

Először fel sem figyeltem a mögülem érkező hangra, csak tovább motyogtam a bátorító szavakat teljesen átszellemülve eme felettébb "hétköznapi" tevékenységembe. Aztán egy meleg kéz megérintette a csupasz vállamat. Fura, de nem húzódtam el rögtön, az érintés ismerős volt és nagyon jóleső, ezért egy pár pillanatig csak álltam ledermedve, mielőtt megpördültem volna. A szoknyám követte a mozdulatot, kicsit meg is libbent, ahogy szembe fordultam a mögöttem állóval. Először mindössze egy magas sötét alakot láttam, azonban ahogy a fiú hátrább lépett, a kültéri lámpa fénye megvilágította és megláttam az arcát.

Meglepődve és egy kicsit lefagyva konstatáltam, hogy Rick áll velem szemben. Pislogtam egy párat, mintha nem hittem volna szememnek és őszintén nem is hittem, de az érintése nyoma a bőrömön még mindig érződött, szóval valami azt súgta, csak nem golyóztam be teljesen a tánc miatti lámpaláztól. Aztán egyszer csak forró zuhatagként ömlött rám a felismerés és a megkönnyebbülés, hogy az egyetlen ember, akinek a jelenléte a leginkább számított most, itt van és fél oldalas mosolyra húzva a száját engem kémlel a homályos fényekkel bevont iskolaudvaron, ahol ugyan február végi mínuszok ide vagy oda, én pántnélküli keringőruhában álltam, mégsem fagytam meg, mert Rick ott volt velem és már az sem számított, hogy hány fok van voltaképpen. Nem tudom, mi ütött belém, de ahogy ráeszméltem, hogy Rick valóban eljött, a nyakába ugrottam. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem függene tőle, ő pedig nem mondott semmit, csak viszonozta az ölelésem. Ahogy a karjában tartott kirázott a hideg, de nem a mínusz fokok miatt, hanem a kettőnk között kisülő elektromosság hatott úgy rám, hogy szinte semmi mást nem érzékeltem azon kívül. Lehunytam a szemem és percekig magamhoz láncolva tartottam, és abban a pillanatban éreztem is, ahogy a tánc okozta teher béklyói lehullanak rólam, és lebegni kezdtem a megkönnyebbüléstől. Olyan volt, mintha Rick a puszta jelenlétével elsöpörte volna minden félelmemet, és bár tudtam, hogy nem vele fogok kimenni a parkettre és nem vele fogok táncolni, ahogyan oly sokszor tettük az elmúlt időszakban, mégsem tartottam már attól, hogy akármi is balul sülhet el. Mert ha ő ott volt mellettem, minden tökéletes volt. Nem tudom hány percig állhattunk az udvar közepén összeölelkezve, de valamikor a hosszú percek egyikében az agyam utolért és kábultan hátrálva egy lépést, kibontakoztam az ölelésből.

-    Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem, de a hangom valahol a suttogásnál megakadt.

-    Miért? Nem vártál? - húzta fel a szemöldökét.

-    Őszintén szólva nem...

-    Hátha úgy gondolod, el is mehetek - fordult féloldalasan abba az irányba, amerről jött.

-    Nem úgy értettem - vágtam rá gyorsan visszakozva. - Csak Karesz azt mondta nem érsz rá a hétvégén.

-    Mondott ezen kívül még mást is? - kérdezte.

-    Nem. Kellett volna?

-    Nem, de mint láthatod, itt vagyok.

-    Nagyon rendes tőled, de emiatt nem kellett volna lemondanod a programodat - mondtam.

-    Nem mondtam le semmilyen programot.

Tehát vagy Karesz hazudott, vagy szórakoznak velem... Nos, egyik lehetőség sem rejtegetett túl jó kilátás számomra. A megkönnyebbülés, a könnyedség olyan hirtelen elillant belőlem, amilyen hirtelen rám tört, és ismét éreztem a gombócot a torkomban és megint nehezen vettem a levegőt. A lámpaláz egy élő érzelmi hullámvasúttá tett, így pillanatok alatt képes volt változni a hangulatom.

-    Nem fázol? - kérdezte.

-    Tessék?

Értetlenségemen elmosolyodott.

-    Lexi, mínusz 10 fok van, te pedig egy pántnélküli keringőruhában álldogálsz kint az udvaron... ami mellesleg nagyon jól áll.

-    Tényleg mínusz 10 fok van? - ragadtam ki a mondandójából a legkevésbé fontos információt.

Erre már szívből felnevetett.

-    Igen, szóval a legjobb lesz, ha felveszed ezt - mondta és gyorsan kibújt a kabátjából, ami alatt mindössze egy fekete inget viselt és átnyújtotta nekem.

Elfogadtam a dzsekit, aminek már csak a tapintásából is meg tudtam állapítani, hogy valódi bőr és felszenvedtem magamra. Hosszú volt az ujja, ezért megpróbáltam felhajtani, sikertelenül, ugyanis az ujjaim totál ledermedtek a hidegtől. Nem is éreztem, hogy ennyire fagyos lenne a levegő.

-    Atyaég te reszketsz - kerekedett el Rick szeme, és bár a kültéri lámpák még mindig csak részleteket világítottak meg a fiúból, ezt mégis jó láthattam, ugyanis egészen közel álltunk egymáshoz. Majdnem olyan közel, mint aznap az étteremben... - Minden rendben, Lexi?

-    Persze - feleltem fogvacogva. - Csak egy kis lámpaláz...

Egy pár pillanatig csöndben álltunk, csak a fogam összekoccanásának a hangja törte meg némiképp a csendet. Nem tudom, mi történt, de egyre jobban reszkettem és a könnyek is egyre inkább készültek utat törni maguknak, mégis kitartóan, sűrűn pislogva próbáltam megakadályozni, hogy tönkre tegyék a sminkemet.

-    Ne csináld ezt magaddal! - szólt Rick. - Hé, nézz rám!

Megfogta a vállamat és egy kicsit megrázott. Felemeltem a fejem és megtettem, amire kért.

-    Minden rendben lesz, oké? - fúrta szemét az enyémbe.

Kezét lejjebb csúsztatta a vállamról és ujjait összefűzte az én félig lefagyott ujjaimmal. Kár, hogy a hideg miatt teljesen érzéketlenné váltak a kezemben lévő idegek, különben biztos, ugyanazt a bizsergető érzést éreztem volna, amit a síeléskor.

-    Ott leszek, és fentről figyellek. Ügyes leszel, hallod? Meg fogod csinálni! - biztatott, majd másik karjával átkarolva magához ölelt.

Kettős érzelmek vettek hatalmukba, ahogy Rick arcát tanulmányoztam a sötétben. Hihetetlenül bele voltam zúgva, ezt hiába is tagadtam eddig, most már biztos voltam benne. Jobban bejött nekem, mint Szekeres Máté valaha, bár valami hasonlót éreztem Rickkel kapcsolatban is, csak sokkal erősebben.  Az a helyzet állt elő, hogy a lelkem két részre szakadt, egyik része óvott ettől a fiútól, a másik viszont annál jobban felé lökött, mennél jobban távolodni szerettem volna tőle. Tiszta tudathasadásos állapot volt ez, amikor egyszerűen szét akartam szakadni és legszívesebben sikítottam volna, hogy valaki végre segítsen már eldönteni, mit is kéne csinálnom. De aztán eldöntöttem, hogy ez nem érdekel többé. Máté teljesen más volt, mint Rick és nem hasonlíthatom hozzá az összes fiút, aki az elkövetkezendő életemben közel kerül hozzám, mert az csak megkeseríti az életemet. Máté volt, aki volt, és szerencsére sikerült teljesen lezárnom azt a részt az életemben, és úgy tekinteni rá, mint egy kisebb botlásra. Nem bántam meg semmit, amit vele kapcsolatban tettem, csak azt bántam, hogy Bekával olyan csúnyán összekaptunk miatta, de amúgy nem sajnálhatom egész életemben, hogy nem jött össze. Valószínűleg ennek így kellett történnie, de most ott állt előttem ez a nagyszerű fiú, aki órákat vezetett csak azért, hogy lásson, és ebben a pillanatban az sem érdekelt, hogyha mindezt csak baráti alapon tette, mert nekem akkor is sokat jelentett. Arcomat az ingjébe fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. Ha mindössze ennyi jut nekem ebből a kapcsolatból, ha nem is jövünk össze, úgy éreztem, akkor is megérte megismernem őt. Még akkor is, ha ezután az este után úgy folytatódik tovább az életünk, mint eddig, és nem is megyünk jobban bele.

-    Lexike!

Jani hangja mögülünk jött, és pár pillanat múlva meghallottam lépteinek zaját is. Hamarabb mozdultam, mint Rick, így én törtem meg a meghitté vált pillanatot és a hang irányába fordultam.

-    Lexike, menni kéne – lépett mellénk Jani, és megakadt a szeme valamin.

Nem engedtem el Rick kezét, továbbra is össze voltak kulcsolva az ujjaink.

-    Pár perc és kezdünk - hebegett.

-    Megyek máris - mondtam.

Rickre néztem, majd ismét vissza Janira.

-    Bemutatom neked Rickket, ő segített nekem betanulni a táncokat.

-    Nagyszerű, tehát a potenciális kis herceg mégis el tudott jönni - vigyorgott Jani.

Hirtelen lefagyott az arcomról a mosoly és ökölbe szorult a kezem. Reakcióm hatására Rick keze lehullott az enyémről, és értetlenül nézett rám.

-    Na, igen, ő Jani.

-    Richter Dávid – mutatkozott be végül Rick, figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzést.

-    Benedek Jani – fogott vele kezet a másik fiú. - A viccet félretéve, mindent köszönünk. Tudom, hogy sok munkád volt a leányzóba.

Jani kezét Rick vállára tette és amolyan haveri stílusban megszorította, gondolom ez már igazán nagy hálát jelentett a fiúk körében.

-    Most mennem kell - fordultam Rickhez. - Keress fent magadnak helyet, onnan jobban fogsz látni.

-    Rendben, te pedig ne izgulj, minden tökéletes lesz - szorította meg utoljára a kezem, majd a hátam mögé nézett Janira. - Figyelj oda rá, oké? Nagyon ideges.

-    Oh, nézzenek oda, hogy félti...

Sajnos nem hallhattuk a mondat végét, ugyanis a könyököm teljesen magától Jani oldalába fúródott, ezzel eltalálva vagy a lépét vagy a máját, de mindenképpen valamilyen fontos szervét, melynek elvesztése súlyos következményekkel járt volna. Így Jani csak hangtalanul bólintott egyet és elindultunk befelé.

***

Ahogy beértünk, rögtön beálltunk a sorba. Ismét az a helyzet alakult ki, hogy a 3 osztályt bezsúfolták egy egészen kicsi kis térbe, így ha jót akartunk magunknak, csak minden második alkalommal vettünk levegőt. Mind arra vártunk, hogy végre meghalljuk a zenét, és elindulhassunk kifelé. A szívem olyan gyorsan vert, hogy majdnem átütötte a bordáimat és kezem-lábam remegett. Megpróbáltam behunyni a szemem és mély levegőket véve lenyugtatni magam, de egyre kevesebbnek éreztem a levegőt magam körül és egyre inkább légszomjam támadt, ahogy próbáltam friss oxigént juttatni a tüdömbe, aminek kapacitása így is megcsappant a fűző miatt. Azt hiszem, elértem a lámpaláz legfelső fokát.

-    Nyugalom, Lexike – mondta Jani a kezemet lapogatva, amikor már ő is érzékelte, hogy mennyire parázok. - Ha elájulsz itt nekem, a Kis Herceg kinyír. Nem elég, hogy te leütötted a vesémet.

-    Ígérd meg, hogy nem engeded, hogy elessek – suttogtam feszült hangon és komolyan a szemébe néztem.

-    Inkább meghalok, minthogy ez történjen – felelte. – Ide a rozsdás bökőt – veregette meg a mellkasát, mire nem bírtam tovább és elmosolyodtam.

-    Most már sokkal nyugodtabb vagyok.

-    Na, látod!

Ekkor odakintről taps szűrődött be, és az „A” osztály elindult kifelé, ezzel párhuzamosan pedig, akik bent maradtunk villám gyorsan elfoglaltuk a nagy nehezen felszabadult teret. A helyzet így sem sokat javult, de legalább már nem kellett egymás lábán ácsorognunk. Szerencsére a zene és a másik osztály produkciója lekötötte annyira a figyelmemet, hogy egy kicsit felengedjen bennem a feszültség. Néztem őket, ahogy a rájuk kiszabott részt látszólag teljesen könnyedén táncolják végig, de ha jobban szemügyre vette az ember az arcokat, pontosan kivehető volt, hogy ki az, aki halálosan be van parázva, vagy éppen ki kívánja azt, hogy legyen már vége az egésznek és mehessen bulizni. Szinte nem is érzékeltem azt a pillanatot, amikor a mi kis csapatunk is előrébb lépett és megindult, hogy felfedje magát a közönség előtt, egyszer csak arra eszméltem, hogy Jani szembe fordul velem, a következő másodpercben pedig már ki is pördültünk a tánctérre.

Amikor sikerült felocsúdnom a kezdeti zavarodottságból, ráeszméltem, hogy teljesen automatikusan ismételgettem a lépéseket, melyeknek megjegyzése és begyakorlása annyira sok időt és szenvedést vett igénybe. Most szinte semmi odafigyelés nélkül tudtam őket elővarázsolni az agyam egy részéből, sőt arra is volt időm, hogy közben teljesen más, a tánctól független dolgokat is észrevegyek. Először is nem kellett sokáig pásztáznom a tömeget ahhoz, hogy megtaláljam a hozzátartozóimat, ugyanis, amint megláttak bennünket, hatalmas üdvrivalgásban törtek ki. Felnéztem rájuk és elvigyorodtam. Fura, hogy a lámpaláz milyen egy alattomos dolog. Egyik percben addig fojtogat, amíg azt nem érzed, hogy majdnem kipurcansz, a következőben pedig már csak az adrenalin zubogását érzed az ereidben. Velem is ez történt, ahogy kiléptem a rejtett kis zugból, ahova bepréseltek minket, szépen lassan kezdett felengedni az idegességem, és az adrenalintól kissé megrészegülten forgattam a fejem, hogy megtaláljak még egy személyt. És meg is lett. A karzat azon oldalán talált magának helyet, amellyel most épp szemben álltunk, és feszült arccal nézett engem. Ő is ideges volt... és mintha kicsit aggódott volna, bár lehet, hogy ezt már csak én láttam bele. Óvatosan elmosolyodtam, mire a vonásai kissé ellazultak és egy aprót biccentett.

A keringő, számunkra unalomig ismételt, de mégis gyönyörű dallama betöltötte a teret.

-    Hogy rühellem már ezt a számot – motyogott Jani, úgy hogy csak én halljam.

-    Szerintem szép – feleltem.

Minden tök simán ment, mintha mindig is ezt csináltuk volna.

-    Minek ebbe ennyi forgás, mindjárt elszédülök – kezdett el nyavalyogni, kb. úgy a harmadik forgásnál.

-    Nekem mondod? – néztem rá hitetlenül, miközben fordultam még egyet és összeérintettem a tenyerem Janiéval, majd széttártam a karom. Ekkor már körbe haladtunk a termen, és hamarosan eljutottunk a parkett elejére, így helyet cserélve az első sorral. – Míg te egyet fordulsz, én addig kettőt – mutattam rá nehéz helyzetemre.  

-    Tetszik ugye? – nézett rám kihívóan a partnerem, de mégsem vesztettük el a ritmust egy fél másodpercre sem.

-    A tánc? Hát őszintén, eleinte eléggé ki voltam miatta, mert egy percig sem gondoltam, hogy képes leszek arra, hogy megtanuljam, de most, hogy így itt vagyunk… már nem is olyan rossz.

-    Tudod, hogy nem a táncra érettem.

-    Ha nem a táncra, akkor mégis mire? – kérdeztem, úgy téve, mintha nem érteném, miről beszél.

-    Ne csináld Lexike…

Amúgy miközben mi egymással majdhogynem veszekedésbe kezdtünk a táncparkett kellős közepén, a koreográfiából egy pillanatra sem estünk ki, képesek voltunk párhuzamosan folytatni ezt a két igen fontos tevékenységet. Sőt mi több, lassan arra lettem figyelmes, hogy a másik irányból a c-sek mozgolódni kezdenek, és a fele csapatunk már végezve a dolgukkal, egy utolsót pörögve eltűnnek a parkettról.

Azt a keveset, ami a koreográfiából még hátra volt, némaságba burkolózva csináltam végig, úgy téve, mintha hirtelenjében nagyon koncentrálnom kellene a lépésekre. Így aztán nagyon hamar azon kaptam magam, hogy egy utolsót forogva eltűnök az aula egyik oszlopa mögött, és véget ért az első műsorszámunk, a helyünket pedig már át is vette a következő osztály. Még egy utolsó pillantást vetve rájuk, kissé megemeltem a szoknyámat és távozni készültem, de Jani elállta az utamat.

-    Lexike – szólt és addig várt, amíg a szemébe nem néztem.

-    Mit szeretnél?

-    Ugye tisztában vagy vele, hogy én majdnem a születésed óta ismerlek…

-    Persze, de nem értem…

-    Akkor miért akarsz nekem hazudni? – billentette oldalra a fejét. – Még egyszer megkérdezem. Mennyire tetszik neked ez a fiú?

-    Nem annyira, csak tudod… - fújtam egyet tehetetlenségemben, amiért nem tudtam elmondani Janinak, mi is a bajom.

-    Szereted?

Kikerekedett szemekkel néztem a srácra, mert ez a kérdése aztán teljesen meglepett. Ilyet még én sem tettem fel magamnak Rickkel kapcsolatban, nemhogy még másnak meg tudjam válaszolni. Oké, azt már sikerült magamban tisztázni, hogy bejön nekem Rick az egész titokzatos „utálom a szüleimet és a saját utamat járom” lázadó énjével együtt, de hogy szeretem-e, azon sosem gondolkoztam. Eleve nem akartam én annyira belefolyni ebbe az egészbe, hogy ez az opció akár kis halvány gondolatként is megjelenjen az agyamban, de rá kellett döbbennem, hogy most már nyakik benne vagyok, úgyhogy jó lenne minél előbb rendezni soraimat Rickkel. Sok mindent nem értettem még mindig az egész dologból, de abban a pillanatban csak az számított, hogy ott volt és több óra hosszát kocsikázott miattam. Mindenesetre oké, hogy bejön nekem, mint pasi, de a szerelem az azért más tészta, nem? Legalábbis szerintem… az nem megy így egyik pillanatról a másikra, csak a filmekben, ugye? Van egy lány, meg van egy fiú, meglátják egymást, elkezdenek egymásfelé rohanni és paff esküvő. Ilyen nem létezik… Épelméjű embereknél biztosan nem. Én viszont többé-kevésbé annak tartom magamat. Jó inkább kevésbé, mint többé, de ez most nem érdekes. Amúgy ez a belső monológ nem tartott ilyen sokáig a valóságban, mint így leírva, mindössze pár percig várt csak Jani a válaszomra, de amint szóra nyitottam volna a számat, a „C” osztály felbolydult hangyabolyként indult meg felénk, ugyanis végeztek a táncukkal. Magasröptű diskurzusunknak Janival itt szakadt vége, mert én részben azért, hogy helyet adjak az érkezőknek, részben pedig azért, mert gyáva voltam folytatni ezt a beszélgetést a fiúval, a lépcső felé slisszoltam és a fokokat olyan gyorsan szedve, ahogy csak lehetett az emeletre siettem, hogy ott a terembe rohanjak, ahol Jani osztálytársai már nagyban öltözködtek. A szomszédos terem mellett elhaladva még bepillantottam az á-sok életképébe, ahogy fejüket vesztve rángatták le magukról a keringő ruhát, hogy időben kész legyenek, mire az alsóbb évesek műsora lemegy, és újra ők következnek. Ezután megragadva a szoknyám anyagát beszaladtam a mi öltözőnkbe, hogy ruhát cseréljek. Bent valamivel nyugodtabb állapot fogadott, a lányok beszélgettek és komótosan váltották át ruhájukat. Érezni lehetett a megkönnyebbülést a levegőben, így hogy a feladat egy részét már teljesítettük, de a hangulat oldottságán azt hiszem, az a két üveg pezsgő is sokat dobott, ami körbe járt a lányok között.

-         Segítsek? – jött mögülem a kérdés, és ahogy megfordultam egy segítőkész alsóbb éves mosolygott, akit láthatóan azzal bíztak meg, hogy járjon körbe a végzősök között és legyen hasznukra. – Ne haragudj, megijesztettelek? – kérdezte, látva meglepődöttségemet.

-         Nem dehogy, csak ma már te vagy a második, aki hátam mögé lopózik…

-         Ne haragudj – ismételte, ahogy elkezdte kioldani a fűzőmet.

Minél többet lazított a merevítőn, annál könnyebben lélegeztem és hálát adtam az égnek, hogy még képes vagyok százszázalékosan megtölteni a tüdőmet éltető oxigénnel.

-         Héj, nem volt ez egy kicsit nagyon szoros?

-         Talán… - feleltem.

A fejemen keresztül lesegítette rólam a ruhát, azt követően pedig végre már az abroncs is lekerült rólam. Gyorsan lerúgtam a lábaimról a magassarkút is, míg már csak egy szál alsóneműben levágtam magam a sorban álló székek egyikére. Momentán nem túlzottan érdekelt, ki láthat meg, lányok között voltam, akik amúgy sem igen törődtek velem, az ajtótól pedig meglehetősen távol választottam magamnak helyet..

-         Kimerültnek látszol – jegyezte meg a lány, aki épp a ruhát akasztotta fel a vállfájára és mielőtt beletette volna a zsákjába, még eligazgatta a tüllrétegeket, hogy azok legmegfelelőbb állapotban legyenek.

-         Egy perc és összeszedem magam – mondtam.

-         Hozzak neked valamit?

-         Egy kis víz jól esne – néztem rá hálásan.

-         Máris hozom. Szénsavas vagy mentes?

-         Szénsavas, köszi – feleltem. – Én addig magamra húzom ezt a… ruhát – emeltem meg idegenkedve egy ujjamon egyensúlyozva a salsaruhát.

A lány nevetett, majd már ott sem volt.

Nem telt sok időbe és már rajtam is volt a ruha, és mivel szinte meztelennek éreztem magam benne, rögtön magamra is vettem a kardigánom. Ezalatt a lány visszajött és odaadta az innivalót, amit megköszöntem és egy másik lánynak ment segíteni. Ittam egy pár korty vizet, vetettem egy pillantást magamra a tükörben, majd csatlakoztam a korlátnál nézelődő 12-sekhez. Épp időben érkeztem, hogy láthassam az „A” osztály bevonulását, így a táncuk első felét végignézhettem a magasból, ám nem sokkal azután már meg is érkeztek a tanárok, akik figyelmeztettek, hogy pár percen belül, ismét mi következünk, így tanácsos minél hamarabb befejezni a bámészkodást és megindulni lefelé, persze olyan halkan, hogy azt a nézőközönség véletlenül sem észlelje. Szóval érett végzős osztály lévén – kivéve én, meg az a pár hozzám hasonló alsóbb éves, akik se nem végzősöknek, éretteknek meg aztán végképp nem számítottunk - megindult a csapatunk lefelé a lépcsőn.

-         Lexike!

Jani szó szerint ordítani kezdte a nevemet a lépcső tetejéről, mikor én már a fordulónál jártam.

-         Lexike, merre vagy?

Megtorpantam, hogy majd bevárom, de csak nem hagyta abba az óbégatást, ezért jobbnak láttam, ha elindulok felé.

-         Te mi az istent művelsz? – sziszegtem a fogaim között, a többi diák rosszalló pillantásának kereszt tüzében.

-         Téged kereslek… úgy eltűntél, hogy azt hittem, már leléptél a Kis Herceggel – röhögött.

-         Janikám halkabban, ha megkérhetlek, az évfolyamtársaid tánca már zajlik – kérte egy kedves mosolyú tanárnő.

-         Persze Tanárnő, ne tessék haragudni rám, csak tudja annyira izgatott vagyok – magyarázta a fiú.

-         Csak halkan legyél izgatott, rendben?

Jani erre eljátszotta, mintha becipzározná a száját és ezzel szerencsésen le is értünk a földszintre.

-         Miért kell neked mindig valamivel felhívnod magadra a figyelmet? – suttogtam Janinak.

-         Mert ilyen a természetem – felelte vállvonogatva. – De térjünk csak vissza rád.

-         Rám?

-         Figyelj Lexike, nem baj, ha szerelmes vagy, az nagyon szép dolog – mondta. – Komolyan mondom neked, hogy én nagyon örülök neki. A Kis Herceg rendes gyereknek tűnik… mondom csak tűnik, ez nem azt jelenti, hogy áldásomat adom rátok…

-         Jani – szóltam rá olyan erélyesen, amennyire az suttogva lehetséges. – Nem járunk.

-         Nem-e?

-         Nem.

-         Az előbb az udvaron, úgy össze voltatok cuppanva, mint a kutyák – mondta.

-         Te nem vagy magadnál…

-         Láttam, amit láttam – húzogatta a szemöldökét.

-         Figyelem, a többiek már vonulnak ki, pár perc és ti jöttök – szólt az egyik tanár.

Egy pillanatra behunytam a szemem és próbáltam rendszerezni a gondolataimat és összpontosítani az előttem álló feladatra. Egy valamit biztosan elért Jani a baromságával a szerelemről. Mivel másra nem tudtam már gondolni, csak azokra a dolgokra, amiket a fiú a fejembe ültetett, a lámpaláz ezúttal nem tért vissza, sőt annyira tele volt a fejem, hogy koncentrálni se tudtam. Szóval eme csodálatos állapotomban indultam meg a parkett felé, hogy salsázzak egyet.

***

Van Isten… ez most már ezer százalék. Más magyarázatot ugyanis nem találok arra, hogy nagyobb beégés nélkül sikerült túlélnem a szalagavató bált. Nem taknyoltam el, nem estem ki a ritmusból, sőt egyetlen lépést sem rontottam el. Rick tekintetét végig magamon éreztem, és amikor végeztünk kedvesen tapsolt nekünk a világ legédesebb mosolyával az ajkán. A lehető leggyorsabban próbáltam végezni az öltözködéssel, de nem ment olyan könnyen, hisz egyszerre vagy ezren lettünk a terembe. A harmadik osztály tánca még zajlott, ezért próbáltam olyan gyors lenni, amennyire csak lehetőségeim engedték, egyrészről, mert biztos voltam abban, ha a táncoknak vége az öltözőtermeket megrohamozzák a szülők, másrészről pedig egy addig figyelmen kívül hagyott probléma kezdte felnyomni a vérnyomásomat. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor a salsa végén a tömeget pásztázva megláttam Ádámot, aki közvetlenül Rick mellől csápolt nekünk. Ugye nem kell részleteznem tovább? A Rick+Ádám párosítás nem lett volna túl nyerő semmilyen körülmények között, maradjunk ennyiben.

Reményeim szerint aznap már utoljára kellett sebesen magamra ráncigálnom a harmadikféle ruhámat, amit kizárólag az afterre vettem és gyors léptekkel átmentem az karzat másik oldalába, hogy valahogy odaférkőzzek Ádámékhoz. Pechemre, mire odaértem, az utolsó osztály épp végzett, ezért a tömeg elindult az öltözők felé, így szemben az árral küszködtem, hogy elérjek oda hozzájuk. Hamar rájöttem, hogy ennek a szélmalomharcnak így nem sok értelme van, ezért félre álltam az útból és pipiskedve kutattam az emberek sokaságát, ismerős arcokat keresve. A tömeg aztán lassacskán ritkulni kezdett, de én még mindig nem találtam meg, akiket szerettem volna. Miközben bőszen fohászkodtam, hogy Rick ne találkozzon össze a bátyámmal, meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. A hang irányába fordultam, és megpillantottam a bátyám alakját. Épp elindultam volna felé, amikor az ellenkező irányból is az én nevem hangzott. Értetlenül ráncoltam a szemöldököm… Olyat hallottam már, hogy valaki kettőt lát, főleg a részegség váltja ki az emberből ezt a jelenséget, de hogy kettőt hall? Na, az még nekem is magas. Arra felé fordultam, ahonnan a második szólítást véltem hallani és abban a pillanatban egy nagyobb csoportosulás szétválásával a látóterembe került Rick. Oké, most kéne az a láthatatlanná változtató természetfeletti képesség… Egy másodpercre megfagytam, oda-vissza kapkodtam a fejem a két fiú között, akik egyre csak közeledtek felém, és mivel a természetfeletti képességeim csődöt mondtak, azt latolgattam, hogy elfutok a helyszínről, amikor Rick háta mögött megjelent Beka. Sürgető pillantásomból kiolvashatta, hogy gáz van, ezért Rick után vetve magát, megállította a srácot és maga felé fordítva beszélni kezdett hozzá. Épp hogy csak kifújtam a levegőt – szerintem azóta bent tartottam, amióta először megláttam a bátyámat és Ricket egy úticéllal közlekedni az emberek között – Ádám már ott is termett mögöttem.

-         Neked meg mi bajod? – kérdezte.

-         Nekem? Mi bajom lenne? – kérdeztem vissza tetetett értetlenséggel.

-         Tisztára ki vagy pirosodva és izzadsz.

-         Marha rendes vagy, köszi szépen – vágtam rá felháborodva.

-         Jaaaj na, gyere te! – karolta át a vállam. – Ügyes voltál Picur.

-         Te jó ég – nyögtem, ahogy elengedett.

-         Klassz voltál ma, Lexi – lépett oda hozzám Nóri vigyorogva. – Egy táncművész veszett el benned, vagy csak jó tanár teszi – ölelt meg, miközben jelezni próbáltam neki, hogy ezt most fejezze be.

-         Akkor te mész is haza? – fordultam megint Ádám felé.

A hangom túl izgatott volt, így félve vártam, mit reagál. Túl jól ismer, képes levágni, hogy valami nem sima.

-         Aha, holnap korán reggel megyünk apuval, de előtte még megkeresem ezt a barmot – utalt Janira.

Újra csak azt tudom mondani, hogy létezik Isten. Ugyanis apu holnap dolgozni viszi magával a két bátyámat kora hajnalban, így Ádám nagy bánatára nem tud maradni az afteren. Bár azt hiszem, neki több, mint elég volt az előző este.

-         Hát itt vagytok – bukkant fel Jani.

-         Itt-itt – mondtam.

-         Beka barátnőd amúgy merre van? – kérdezte Ádám.

Nórival jelentőségteljesen egymásra néztünk, majd gyorsan kapcsoltam.

-         Idefelé találkoztam vele, a mosdót kereste – hadartam. – Nóri nem jössz el velem megnézni merre lehet?

-         Mehetünk.

-         Ádám, majd otthon találkozunk – búcsúztam. – Vezess óvatosan.

-         Rendben, anyu.

Nóri is elköszönt, majd gyors léptekkel távoztunk. Úgy látszott, nem akar véget érni a rohangálós ámokfutásom, amikor egyik pillanatban valaki elől, a másikban pedig valakihez igyekszem.

-         Pontosan merre van Beki? – kérdezte Nóri, amikor már hallótávolságon kívül kerültünk a fiúktól.

-         Fogalmam sincs. Rickkel van.

-         Rick mégis eljött?

-         Nagyon úgy tűnik – pillantottam rá, majd megálltam és előhalásztam a táskámból a telefonom.

-         Beszéltetek? 

-         Igen – mondtam, miközben megnyitottam Beki üzenetét, amit pár perccel ezelőtt küldött.

Feladó: Beki

Időpont: 2015. február 28. 18:56

Lent vagyunk a földszinten. Siess!!!!!

-         Lent vannak – mondtam.

-         És mit beszéltetek?

-         Nem tudom Nóri, mindenfélét – mondtam.

-         Mint például?

-         Kérdeztem, hogy miért van itt – dőltem neki a falnak. – Aztán nem tudom, nem adott erre nagyon egyenes választ, csak azt kérdezte, hogy Karesz mit mondott még, meg ilyenek.

-         Karesznek ehhez mi köze van?

-         Nem tudom – ráztam a fejem. – De azt se tudom, hogy most mi legyen.

-         Mi az, hogy nem tudod? – kerekedett el Nóri szeme. – Lemész, és szépen eltöltesz egy estét ezzel a helyes sráccal, aki miattad jött ide.

-         Gondolod?

-         Ezt nem csak gondolom, hanem egyszerűen tudom.

-         Jó, akkor most lemegyek.

-         Le.

-         És megkeresem.

-         Megkeresed.

-         Aztán? – néztem rá bizonytalanul.

-         Aztán majd lesz, ami lesz – nevetett és karon ragadva megindult a lépcsőfelé.

***

Mikor leértünk a lépcsőn jöttem csak rá, hogy azt se tudom, merre keressem őket. Mert oké, hogy a földszinten vannak, de hol?

-         Te látod őket valahol? – szóltam hátra Nórihoz, miközben szememmel a lent tébláboló embereket fürkésztem.

Kérdésemre nem jött válasz, ezért zavartan megfordultam, de Nórinak hűlt helyét találtam. Akkor erről ennyit… Céltalanul bolyongtam még egy sort az aulában, és már épp el akartam indulni a folyosón, amikor lekapcsolták a villanyokat. Nagyszerű, így aztán még annyira sem láttam, mint előtte. Vakon kotorászni kezdtem a táskámban a telefonom után, amikor valaki megfogta a kezemet. Egy pillanatra ismét megdermedtem, úgy látszott, ez a nap folyamatosan abból állt, hogy vagy hátam mögül, vagy a vaksötétből valaki csak úgy hozzámér, ezzel engem totálisan halálra rémítve. Ujjai játszadozni kezdtek az enyéimmel, ezzel életre keltve őket, míg végül egymásba fonódva megállapodtak. Közelebb lépett hozzám, olyannyira, hogy éreztem a testéből áradó melegséget.

-         Szia – suttogta.

-         Szia.

Hangom izgatott volt, szemeimmel próbáltam kivenni a körvonalait, de a sötétségben semmit nem láttam. Szerettem volna még közelebb menni hozzá, de abban a kezemben, amivel nem az ő kezét fogtam, ott volt az a hülye táska. Mintha megérezte volna, szabad kezével végig simított az arcomon, majd le egészen a vállamig és ott megpihent. Érintése úgy hatott rám, mintha kis áramütés ért volna, végig cikázott rajtam egy kis hidegség, csak hogy válaszul rögtön meleg árassza el a testemet. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy láthassam az arcát, hogy leolvashassam róla, mit is érez. Ekkor mintha valaki megint csak olvasna a gondolataimban, felvillantak a discofények. Még mindig félhomály volt – úgy tűnt Ricket nem láthatom aznap csakis gyér megvilágításban -, de rögtön felnéztem a fiú arcába. Mosolygott, a szeme izgalomtól csillogott, én pedig csak bárgyún néztem rá, pont úgy, mint ahogy a filmekbe szoktak nézni a csajok arra, aki tetszik nekik.

-         Hogy találtál meg? – kérdeztem. – Te még a sötétben is látsz?

Ezen felnevettünk.

-         Láttam, ahogy itt keresgélsz, de csak akkorra értem ide, mire lekapcsolták a villanyt.   

-         Áh, értem – bólintottam.

Nem léptünk el egymástól, kezei ugyanott maradtak, ahol a sötétben voltak, az egyik a kezemet, a másik a vállamat fogta. Lenéztem egymásba fűzött ujjainkra, mire megpróbálta elhúzni, de nem engedtem neki.

-         Úgy gondolom, néhány dolgot meg kéne beszélnünk – mondtam, ismét a szemébe nézve.

-         Szerintem is ideje lenne…

-         Álljunk egy kicsit odébb – mondtam, hogy elkerüljük azt, hogy valakinek útban legyünk.

Tanácstalanul néztem körbe merre is mehetnénk, mire Rick gyengéden már húzni is kezdett egy fal mellett lévő pad felé. Leült és engem is maga mellé, akart vonni, de én miután ledobtam mellé a táskámat, elengedtem a kezét és idegesen összekulcsoltam magam előtt.

-         Nem szeretnél leülni? – kérdezte, hangjában mosoly bujkált.

-         Nem… De te csak ülj nyugodtan. – mondtam, mikor láttam, hogy fel akar állni.

-         Lexi… - próbálta meg még egyszer, de visszalöktem.

-         Csak ülj, légyszi – kértem. – Nekem így jó.

-         Oké…

Hihetetlenül ideges voltam, nem tudtam, hogy mit kéne mondanom. Zavart, hogy még mindig csak félig tudom kivenni az alakját, és azt kívántam bárcsak inkább valami világosabb helyen lennénk, de közben meg biztonságot is adott a sötét. Így könnyebbnek gondoltam ki mondani, amit akarok. Nyugtalanul forgatni és húzogatni kezdtem a gyűrűt az ujjamon, amit a 8-os ballagásomra kaptam, mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok.

-         Köszönök mindent – mondtam a szemébe nézve, miután vettem egy nagy levegőt. – Azt, hogy ma itt vagy, meg az egészet… mert igazából nélküled nem sikerült volna… és ezért nagyon hálás vagyok. Elvégre nem buktam fel 500 ember szeme láttára a saját lábamba és ez azért már haladás – nevettem.

-         Nagyon jó voltál – mondta és végül csak felállt és közelebb jött hozzám. – Csak azt sajnáltam, hogy…

-         Micsodát? – sürgettem, mikor elhallgatott, mire fanyarul elmosolyodott… legalábbis amennyire láttam, fanyarul.

-         Hogy nem én voltam melletted.

-         Valóban? – kérdeztem remegő hangon, 200-as pulzussal.

-         Igen – felelte és közelebb húzódva hozzám, megint a kezébe fogta a kezemet.

-         Miért? – rebegtem, semmi levegőm nem maradt.

-         Mert azzal, hogy megismertelek, én sokkal többet nyertem, mint gondoltam.

-         Mégis mit?

-         Téged – nézett komolyan a szememben, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

-         Engem? Én… Mármint… - habogtam. – Nem voltam olyan jó tanítvány…

-         Az lehet, de felforgattad az életemet.

-         Ne haragudj, nem volt szándékos – sütöttem le a szemem zavaromban.

Rick szabad kezét lágyan az állam alá csúsztatta és addig várt, amíg újra a szemébe nem néztem.

-         Ezt szomorúan hallom – suttogta, szemével még mindig fogva tartva az enyémet. – Mert ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem… A helyzet az, hogy én már nem is akarok visszazökkeni a régi kerékvágásba… már nem tudok. Mert te túl jó vagy ahhoz, hogy csak úgy kilépj az életemből…

-         Pedig sokkal nyugodtabb lenne az életed nélkülem – mondtam.

-         Lehetséges.

-         És persze nem sokáig hiányoznék, biztos vagyok benne – magyaráztam. – Max. annyi maradna meg rólam, hogy én voltam a legrosszabb táncos, akit valaha ismertél.

-         És te? Neked hiányoznék? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a terelésemet.

-         Hogy nekem? – kérdeztem vissza, habár tökéletesen hallottam a kérdést, csak nem tudtam, mit felelhetnék. – Persze, hogy hiányoznál. Elvégre nagyon kevés az ilyen jófej és lovagias srác, aki segít az elesett kétballábasokon.

Egy pillanatig elmosolyodott, majd újra komoly lett.

-         Én ezt komolyan gondolom – mondta. – Mármint, nem kéne, hogy ennek itt vége legyen. Lexi, nekem nagyon fontos…

És ezt a pillanatot választották arra, hogy a DJ belekezdjen a buliba, így Rick hangját teljesen elnyomta az hangfalakból bömbölő hang, ami nem mellesleg a már unalomig ismételt salsazenénk volt.

-         Fiatalok, parkettre! – kiabált a DJ fiú, majd felénk mutatott. – Ti is ott ketten, gyerüüünk! Táncra fel!

Rick felé akartam fordulni, de ő megelőzött és már táncba is kezdtünk. Ugyanazzal a hévvel és szenvedéllyel vezetett a parketten, mint előzőleg a munkahelye apró konyhájában. Elengedtem magam és szárnyaltam. Élveztem, ahogy minden egyes érintésnél, mintha apró kisülések pattognának a bőrünkön. Élveztem a meleget, amit Rick teste árasztott magából, amikor magához vonva védelmezőn átölelt, csak hogy aztán hevesen eltaszítson magától. Élveztem minden egyes forgást, ami után nem kellett tartanom attól, hogy elszédülve összeesek, mert minden alkalommal Rick oltalmat nyújtó karjaiban végeztem. Aztán pont, mint legutóbb megint csak magához húzott, egy milliméter hézagot sem hagyva kettőnk között. Én pedig pont, mint legutóbb megint csak nem bántam ezt. A szívünk hevesen vert, az enyém is, az övé is. Ezt még éreztem. Aztán tovább nem kellett várakozni. Most nem volt hezitálás, nem volt bizonytalanság. Mielőtt még a gondolatok átvehették volna az irányítást a fejemben, Rick ajka már az enyémen volt. Sosem csókolóztam még. Mindig is tartottam tőle, hogy milyen lesz az első… Hogy tudni fogom-e, mit kell tennem. Igazából nem is kellett tudnom. Ezt csak érezni kell. Rick ajka annyira puha és annyira édes volt, hogy majdnem elolvadtam tőle, ahogy az alsó ajkamhoz ért. Azután várt egy pillanatot, mintha attól tartana nem viszonzom a csókot és én abban a pillanatban visszacsókoltam. Egyszerű volt az egész, nem kellett semmin gondolkoznom, csak minden erőmmel azon voltam, hogy megéljem és tovább nyújtsam ezt a pillanatot. Karjaimmal átöleltem a nyakát, mire ő megszorította a csípőmet. Oda-vissza játék volt ez, ahol minden érintést, minden mozzanatot, amit az egyik tett, a másik viszonozott. Nem tudom, meddig álltunk ott a parketten és meddig voltunk képtelenek elválni egymástól. Nem tudtunk betelni a másikkal, amikor az egyikünk el akart húzódni, a másikunk mindig visszarántotta. Hosszas vívódásunk után Rick engedte, hogy levegő után kapjak és miután ajkaink elváltak egymástól, a homlokomnak döntötte az övét és lágyan cirógatni kezdte a kezem.

-         Fontos vagy számomra… - suttogta. – Szeretek benned mindent, ami téged azzá tesz, ami vagy. A hatalmas szíved, a szeleburdiságod, azt hogy szerinted nem tudsz táncolni.

-         Szerintem? – kérdeztem.

-         Hát ezek után velem álljon szembe az, aki azt meri mondani, hogy nem tudsz táncolni, Szépségem.

Elvigyorodtam és megöleltem Ricket. Szorosan hozzábújtam és becsukva a szememet mélyen belélegeztem az illatát. Boldog voltam, és úgy gondoltam, ennek sohasem lesz vége. Mekkorát tévedtem…

***

-         Felszaladok az emeletre a kabátomért – mondtam Ricknek. – Aztán pedig kikísérlek.

-         Rendben – mondta, de azért fél karral átölelt és simogatni kezdte a vállamat.

Nekem sem akaródzott elindulni. Még mindig a földszinten voltunk, csak egy kicsit csöndesebb helyen, ahol kevésbé hallatszott a buli zaja. Többször visszamentünk még táncolni, és rengeteget beszélgettünk, de Ricknek muszáj volt elindulnia haza.

-         Biztos indulnod kell? – hajtottam a fejem a vállára, ahogy egymás mellett ültünk.

-         Attól tartok igen. Holnapra kell apámnak a kocsi.

-         Mit mondtál neki, hova mész? – kérdeztem.

-         Semmit.

-         Hogy érted, hogy semmit? – húztam össze szemöldököm.

-         Hazamentem, összevesztünk, megmondtam, hogy kell a kocsi, elvettem a kulcsot és eljöttem.

-         Lényegtelen, Szépségem – orrával cirógatni kezdte az arcom, mire elmosolyodtam.

-         Tudod, itt is maradhatnál…

-         Igen?

-         Nálunk teltház van, de beszélhetnék Janival, náluk elaludhatnál – mondtam. – Nem tetszik nekem, hogy ilyen későn ilyen hosszú utat vezess.

-         Ne aggódj értem, gyakorlott sofőr vagyok.

-         Rendben, de akkor is – firtattam tovább. – Felmegyek, te addig várj meg itt.

-         Oké – mondta, de mielőtt felállhattam volna, magához rántott és megcsókolt.

Hát, igen egy kis ideig megint nem indultam el.

Miután sikerült ismét elválnunk egymástól Rickkel, kettesével szedve a lépcsőt felfutottam az emeletre, és rögtön az öltözőtermek felé vettem az irányt. Az emeleten két terembe égett csak a lámpa, az egyik az az öltöző, amiben a kabátom volt, úgyhogy be is mentem érte. Kifelé jövet ismerős hangokat hallottam a szomszédos teremből.

-         Azt akarod mondani, hogy ez a Kisherceg átveri Lexikét? – kérdezte Jani.

-         Nem… vagyis nem tudom – felelte Beki.

-         Én nem hinném – vágott közbe Nóri.

-         Azt mondja, hogy nem, de én már semmit nem értek – vette át a szót ismét Beki, - Ha nem lenne semmi, akkor nem mondta volna azt az a seggfej, amit mondott.

-         Várj, ki is az a seggfej? – kérdezte Jani.

-         Karesz, Rick haverja.

-         És mit is mondott?

-         Valami olyasmit, hogy ugye én se szeretném, ha Lexi csalódott lenne…

-         Már miért lenne az? – értetlenkedett tovább Jani.

Egy percig néma csönd lett.

-         Ezt nem értjük mi sem – mondta végül Nóri.

-         Hacsak nem akarja átverni Rick Lexit. Mert Karesz szavaiból nekem nagyon ez jött le.

-         Ti meg miről beszéltek? – kérdeztem erőtlen hangon.

-         Lexi – fordultak felém mindannyian egyszerre.

-         Miről beszéltek? Mit mondott Karesz? És mit csináltok egyáltalán? Mit akarnak velem? Átverni? Mi a franc folyik itt, mondjatok már valamit!

Teljesen kiakadtam. Gondolatok és érzelmek cikáztak bennem. Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, kétségbeesetten próbáltam a tüdőmet megtölteni levegővel, de mintha egy satu nyomná össze, annyira szorított.

-         Nyugodj meg Lexike – lépett hozzám közelebb Jani.

-         Nem! Nem akarok megnyugodni – ráztam le magamról a karjait és szemeimet Bekára szegeztem. – Mondj el mindet! Mit mondott még Karesz?

-         Lexi én…

-         Mondd el! – léptem hozzá közelebb. – Mondj el mindent! Kérlek!

-         Nem tudom… olyanokat mondott, hogy mi csak egy álomvilágban élünk, meg hogy Rick részeg és nem tudja, miről beszél.

-         Tényleg részeg volt? – kérdeztem.

-         Igen. Az volt – felelte. – De Lexi figyelj rám – fogta meg a kezem. – Másnap reggel odajött hozzám és azt mondta, hogy nem az van, amire gondolok, érted? Szóval nem tudom, hogy mi van…

Leroskadtam egy mellettem álló székre és magam elé bámulva beszélni kezdtem.

-         Az elmúlt fél órában… - elcsuklott a hangom. Áh, ez nagyon nem jó, nem kéne sírnom. – Az elmúlt fél órában azt hiszem, összejöttem Rickkel. Csókolóztunk, beszélgettünk és táncoltunk.

-         Te tényleg képes voltál itt smárolni azzal a gyerekkel? – akadt ki Jani. – A bátyád csak nemrég ment el, mi van, ha meglát?

Beka és Nóri előbb összenéztek, majd ismét rám figyeltek.

-         Úgy éreztem, hogy minden oké, hogy sínen vagyunk… De így, hogy lenne minden oké, Beki? – fordultam a lány felé. – Így hogy bízhatnék benne, ha a haverja már elárulta neked, hogy csak szórakozik velem?

-         Rick teljesen mást mond, Lexi ezt meg kéne vele beszélned – mondta. – Beszéltem vele, és megígérte, hogy mindent elmond.

-         Hát valahogy ez pont nem jött szóba… Minden más igen, de ez pont nem.

-         Lexi, ezt lent felejtetted és csörög a mobilod – lépett be a terembe Rick.

Azt hiszem, erre mondják azt, hogy megfagyott a levegő. Senki nem mozdult. Én sem. Csak meredtem magam elé és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez történik. Egy pillanat alatt minden összeomlott bennem, amit sikerült felépítenem. Könnyek folytak végig az arcomon, de a fáradságot sem vettem arra, hogy letöröljem őket.

-         Mi történt? – Rick hangja közvetlenül mögülem jött és egy pillanat múlva már ott guggolt előttem. – Miért sírsz, Szépségem?

Nem néztem rá, csak meredten bámultam a földet. Aztán erőt vettem magamon és pillantásommal megkerestem az övét.

-         Tűnj el! – hangom nem volt több, mint suttogás.

-         Tessék?

-         Azt mondtam, tűnj el – szűrtem a fogaim között.

-         Nem értem… - nézett rám értetlenül. – Miért mondod ezt?

-         Mert egy szemét hazug vagy – vágtam az arcába. – Mindent tudok. Tudom, hogy a haverod, mit mondott Bekinek.

Rick Bekire kapta kérdésekkel teli tekintetét.

-         Sajnálom… - mentegetőzött Beka. – Csak meghallotta, miről beszélünk…

-         De hát elmentem hozzád, Beka – mondta a fiú. – Elmondtam mindent.

-         Igen, és aztán ma délután azt is mondtad, hogy megbeszéled ezt vele, Rick – mutatott rá a dolog lényegére barátnőm.

-         Én ezt nem hiszem el – állt fel indulatosan Rick és a hajába túrt. – Elmondtam, mit érzek, mindent elmondtam – guggolt le ismét mellém és meg akarta fogni a kezem, de elhúzódtam tőle.

-         Kár, hogy hazudtál – feleltem.

-         Nem hazudtam. Minden igaz.

-         Nem tudok neked hinni…

-         És Karesz szavainak tudsz? – kérdezte ingerülten. – Miért? Miért van az, hogy neki hisztek és nekem nem?

-         Gratulálok! – töröltem le az arcomról a könnyeket. – Sikerült a tervetek, elhittem. Még ha csak egy kis ideig is.

-         Nem Lexi, nézz rám! – kért és ismét felém nyúlt, de én megint pár centit hátrébb mozdultam. – Nem volt semmiféle terv.

-         Menj el, kérlek – néztem a szemébe. – Ülj be a kocsidba és menj haza.

-         Ezt meg kell beszélnünk.

-         Késő Rick, már nem akarom a magyarázkodásod hallgatni – ráztam a fejem. – Csak azt szeretném, ha most elhúznál.

-         Akkor részedről ennyi?

Keserűen felnevettem.

-         Most azt játsszuk, hogy én tehetek róla, mi? – kérdeztem. – Végül még te jössz ki belőle jól. Oh, hogy micsoda egy dörzsölt szemétládák vagytok ti. Még én vagyok a csúnya, gonosz hárpia, aki lapátra teszi szegény ártatlan kis Ricket.

-         Szó sincs erről, Lexi.

-         Igen, részemről ennyi – álltam fel. – Csak hogy teljes legyen a boldogság. Most már hazamehetsz és elmondhatod a drága haverodnak, hogy bár nem teljesen, de részben azért sikerült a móka – kiabáltam, arcomat pedig újból elöntötték a könnyek. – Átbeszélhetitek, majd gratulálhattok egymásnak a teljesítményetekért. Holnaptól pedig kereshetitek a következő áldozatot.

-         Haver, azt hiszem, jobb ha most mész – fogta meg a vállát Jani.

-         Rendben van, elmegyek – bólintott Rick.

-         Végre – morogtam.

Folyamatosan az arcomat figyelte, de én nem néztem rá. Összefontam magam előtt a karomat, és úgy vártam végig, amíg kisétált a teremből. Két nagy levegő vétellel próbáltam lenyugtatni magam. Túl zaklatott voltam, mindkettő szaggatottan szakadt fel a mellkasomból, ezért lehunytam a szemem és úgy próbálkoztam még egyszer. Még mindig csukva volt a szemem, amikor Janihoz szóltam.

-         Én is haza szeretnék menni.

-         Keresek valakit, aki hazavisz minket.

***

Így a történet végére is értünk… Felhangosítottam az autó rádiójának hangerejét és a fejemet hátra döntve próbáltam sírás nélkül túlélni a hazáig vezető utat. Jani is elhallgatott és némán utazott hátul a lányokkal. Felkaptam a fejemet, amikor egy sötét kocsi hajtott el mellettünk, egyetlen utassal a volánnál. Hitetlenül fújtattam, ahogy az aggodalom belém nyilallt. Jó vicc…