10. Te vagy az álmom

~Rick szemöge~

Nem tudtam, mit csinálok, azt sem, hogy hol vagyok, csak annyit tudtam, hogy tövig nyomtam a gázt és még úgy sem volt elég, mert semmi nem tudta kiűzni belőlem az indulataimat. Halványan érzékeltem csak, amikor feltűntek előttem a város fényei, és sokkal inkább automatikusan, mint sem tudatosan csökkentettem a kocsi sebességét. Tombolt bennem a tehetetlen düh, a fejem szédelgett a gondolatoktól, amiket képtelen voltam elkapni, csak fel-feltűntek az agyam egy szegletében, majd azzal a lendülettel a homályba is vesztek. Nem tudtam koncentrálni és nem is akartam. Nem tudtam, mit kéne tennem, mit kéne akarnom, mert amit pár órával ezelőttig akartam, semmivé foszlott. Hajtott a düh, de közben nem tudtam, hova tartok, mert ahol eddig lenni akartam, ott már nem lehettem.

Élesen bevettem egy balkanyart, és lefelé hajtottam a vízpart irányába. Egy olyan helyet kerestem, ahol egyedül lehetek, ahol kidühönghetem magam, mielőtt újra normálisan kellene viselkednem. Rezignáltan vezettem a szűk kacskaringós úton lefelé, elhaladva a luxus nyaralók és az apartmanok mellett. Amikor már nem tudtam tovább menni kocsival, leparkoltam és anélkül indultam meg lefelé az ösvényen, hogy bezártam volna az autót. Nem érdekelt semmi. Feszült voltam, ideges és hihetetlenül dühös. Kemény léptekkel haladtam a víz irányába, és ahogy egyre közelebb értem, annál inkább éreztem a hideg téli levegőt, amit a víz közelében fújó szél még inkább felerősített, és ami pillanatok alatt befurakodott a vékony ingem alá és éreztem, ahogy szinte minden tagomat jéggé fagyassza. Még közelebb mentem a vízhez, egészen addig, amíg már csak centiméterek választottak el hullámoktól és leültem egy nagyobb sziklára. A kezembe temettem az arcom és mélyen beszívtam a levegőt. A jeges fuvallat még inkább égetni kezdte a tüdőmet, és ha lehet még jobban fáztam, mint előtte, de nem érdekelt. Az igaz, hogy jól jött volna egy kabát, de legalább sikerült egy kicsit lenyugodnom.

A kabát... nála hagytam. Pontosabban az iskolában, ahol a bál volt.

 - Lexi, mínusz 10 fok van, te pedig egy pántnélküli keringőruhában álldogálsz kint az udvaron... ami mellesleg nagyon jól áll.

- Tényleg mínusz 10 fok van?

- Igen, szóval a legjobb lesz, ha felveszed ezt...

Egy reménysugár csillant fel előttem, amikor arra gondoltam, hogy ha más miatt nem is, de emiatt újra beszélhetek vele.  Talán odamehetnék hozzá hétfőn az iskolába, és visszakérhetném. Erre nem tudná azt mondani, hogy ne zaklassam, mert csak azt kérném vissza, ami az enyém. Amihez igazából jogom van, nem? És amikor visszaadná, én megköszönném. Lehet addigra lenyugodnának a kedélyek és sikerülne megbeszélnünk mindent.

 - Nem szeretnél leülni?

- Nem… De te csak ülj nyugodtan.

- Lexi…

- Csak ülj, légyszi. Nekem így jó.

Egy részem nem tudta még felfogni, hogy ami nemrég egy nagyon kis időre az enyém volt, az már ki is csúszott a kezeim közül, egyetlen pillanat leforgása alatt. Úgy éreztem, még mindig az enyém, hogy nem is  lehet másé. Hogy nem mosolyoghat rá úgy másra, mint az este rám, hogy más nem tudja kiváltani belőle azt a zavart, csak én, amikor valami olyat mondok, ami meglepi, amire nem számít. Szerettem volna azt hinni, hogy van egy oldala, amit csak nekem mutat meg, és mindenki elől rejtve tartja. De arra kellett rájönnöm, hogy mindez fordítva van. Nekem van olyan oldalam, amit csak neki mutatok meg, és belőlem tud ő kiváltani olyan reakciókat, amit más nem. Például senki más miatt nem lennék képes kiülni a Duna-partra tél közepén, kabát nélkül, csak azért, hogy tisztázni tudjam magamban a történteket.

 - Akkor részedről ennyi?

- Most azt játsszuk, hogy én tehetek róla, mi? Végül még te jössz ki belőle jól. Oh, hogy micsoda egy dörzsölt szemétládák vagytok ti. Még én vagyok a csúnya, gonosz hárpia, aki lapátra teszi szegény ártatlan kis Ricket.

- Szó sincs erről, Lexi.

- Igen, részemről ennyi...

Keserűen felnevettem, ahogy felidéztem a szavait. Ha tudná, hogy tényleg az az igazság, hogy ő tett lapátra. Hogy egyáltalán nem állt szándékomban bántani őt. Igazából sokszor dobtak már engem, de ez főleg abból adódott, hogy nem törődtem túl sokat a lányokkal, akikkel együtt voltam. Nem vittem őket moziba, se randizni, semmilyen olyan programra, ami elvárható lett volna tőlem, mint pasitól. Nem tettem különösebb erőfeszítéseket azért, hogy mellettem maradjanak, ezért sosem lepődtem meg, amikor végül szakítottunk. De most... Nála tettem erőfeszítéseket. Többet, mint valaha. És ezért is vágott úgy mellbe a dolog. Vele akartam lenni, jobban mint eddig bárki mással. Haragudtam... iszonyatosan haragudtam, de nem rá. Ahogy visszaidéztem, amint összetörten ott ült abban a teremben és remegő hanggal arra kért tűnjek el, egyszerűen nem éreztem haragot. Megbántottságot... hogy egyszer az életben küzdöttem valakiért és az elutasított. Tehetetlenséget... hogy akárhogyan bizonygatom az igazam, senki nem hisz nekem, mintha az üres falnak beszélnék.

 - Én ezt nem hiszem el. Elmondtam, mit érzek, mindent elmondtam.

- Kár, hogy hazudtál

- Nem hazudtam. Minden igaz.

- Nem tudok neked hinni…

- És Karesz szavainak tudsz? Miért? Miért van az, hogy neki hisztek és nekem nem?

Karesz... Ahogy eszembe jutott az a féreg, akit eddig a barátomnak neveztem, újra fellángolt bennem a düh. Szinte éreztem, ahogy a bőröm forróságot kezd el árasztani, ahogy belülről újra emészteni kezdett az indulat. A kezem ökölbe szorult, és remegni kezdett, ahogy megfeszültek az izmaim.

Pár pillanat múlva arra eszméltem, hogy visszafelé tartok a kocsihoz...

***

- Ki a franc?

- Én vagyok, engedj be.

- Nyitom.

A lakóház bejárati ajtójának zárja hangos berregéssel jelezte, hogy nyitva van, én pedig nagy lendülettel belöktem és anélkül, hogy villanyt kapcsoltam volna, kettessével szedni kezdtem a lépcsőfokokat a második emeletig.

Már ott álltam a lakás ajtajánál, amikor hallottam, ahogy megfordul a zárban a kulcs és testem támadásra készen várta, hogy a fiú képe végre megjelenjen. Egy szívdobbanásnyi idő, az ajtó kivágódott, és azzal egy időben én rávetettem magam. Hatalmasat taszítottam a mellkasán és mivel nem számított rá, hátra tántorodott és a szemközti falnak ütközött. Agyam épp, hogy csak felfogta az elé táruló képet, ahogyan meglepetten rám tekint, az öklöm azonnal elindult és teljes erővel vágódott bele az arcába.

Állatias morgást hallattam és Kareszre vetettem magam. Nem volt túl sok időm, viszonylag gyorsan összeszedte magát, és akármennyire is nem értette a reakciómat, próbálta magát kiverekedni alólam és felém kerekedni, miközben elfuló hangon kérdezgetett.

- Mi a franc bajod van, ember?

- Hogy mi a bajom? - vicsorogtam. - Gondolkozz egy kicsit... haver... Vajon, mi miatt érdemled meg, hogy beverjem a képed?

Vártam egy percet, miközben próbáltam megakadályozni, hogy a karja kiszabaduljon az enyém alól.

- Nem jut eszedbe semmi? Hm? - villogtattam a szemem rá. - Akkor hagy frissítsem fel a memóriádat... Meséld csak el nekem, hogy mi történt péntek délután. Csak nem Lexi járt nálunk, hogy meghívjon a szalagavatóra?

Karesz megdermedt a szorításom alatt, és kellett egy perc, mire felfogta a kérdésemet.

- Te most komolyan azért estél nekem éjnek évadján, mert nem mondtam el, hogy a kiscsaj meghívott? - nézett a szemembe hitetlenkedve, és erőteljeset taszítva rajtam, ellökött magától.

- Nem, nem azért jöttem most ide... - mondtam. - Csak azért, hogy köszönetet mondjak, hogy totálisan bekavartál és mindent elcsesztél. Remélem, boldog vagy.

- Egyáltalán nem értem, hogy miről beszélsz - tettette a tudatlant.

- Ne nézz engem hülyének - ordítottam és utána kaptam, de elugrott előlem. - Pontosan tudom, hogy mit mondtál aznap éjjel Bekinek, amikor nem voltam magamnál.

- Te mondtad - bökött felém. - Nem voltál magadnál... muszáj volt valamit mondanom a csajnak arról, amiket összebeszéltél.

- Senki nem kért rá, hogy avatkozz ebbe bele, főleg nem úgy, ahogy beleavatkoztál.

- Miért? Hogyan avatkoztam bele? - kérdezte.

- Azt mondtad, hogy csak szórakozom vele - feleltem.

- Igen. És?

- Ne tettesd már magad - ráztam meg a fejem, elegem volt belőle. - Természetesen elmondta neki és ezzel mindennek vége van.

Pár másodperc néma csönd, majd Karesz nevetésbe kezdett.

- Komolyan nem értem, mi a problémád. Elmondta neki és akkor mi van? - vont vállat. - Nem tudtad becserkészni a csajt, nagy ügy.

Hirtelen, mintha valami kirántotta volna alólam a talajt, magával ragadva az összes erőmet és dühömet. Nem volt semmi, ami tovább hajthatott volna, csak a nagy üresség és a fáradság maradt. Felnéztem a srác arcába, akit a legközelebbi barátomnak tartottam, és aki egyszerűen képtelen volt felfogni azt, hogy abban a pillanatban mennyire rohadtul elcseszett mindent az életemben.

- Mi a franc van veled, haver? - kérdezte az arcomat fürkészve. - Nekem esel az éjszaka közepén egy csaj miatt, most meg úgy állsz ott, mint egy szerencsétlen.

Nem, még mindig nem értette, bár ez nem túlzottan lepett meg annak tudatában, hogy én is csak nemrég kezdtem kapisgálni, hogy mi is folyik itt.

- Emlékszel arra csajra, aki mindkettőnkkel egy időben járt? - kérdeztem sokkal nyugodtabb hangnemben, mint pár perccel azelőtt.

Válaszul csak bólintott.

- Na, eleinte nem tudtam, hogy veled is kavar... - mondtam elgondolkozva. - Amikor megtudtam, emlékszel, mit csináltam?

- Nem szóltál hozzám egy hétig és szakítottál a csajjal - mondta. - De nem estél nekem.

- Pontosan... ő miatta nem estem neked - néztem az arcába.

- Te jó ég, mi ez a dráma? - kapott a fejéhez. - Mi van veled, ember csak nem vagy beteg? Ki tömte tele az agyad ennyi baromsággal?

De én már alig hallottam a hangját, mert félrelökve őt elhagytam a lakást.

***

~Lexi szemszöge~

Nyitott szemmel feküdtem az ágyon és bámultam a sötétséget, ami körülvett. Kívülről békésnek és nyugodtnak tűnhettem, az agyam azonban folyamatosan azon volt, hogy egy emléket idézzen fel, egy nagyon fontos és kicsinyesen egyértelmű dolgot, ami annyira egyértelmű, hogy egyszerűen nem jutott eszembe. Mi a franc lehet az? A csendet hangos léptek zaja törte meg a fölöttem lévő emeletről, a következő pillanatban pedig a lámpa felvillant megvilágítva az ajtóban ácsorgó alakot. Furcsa, de nem lepődtem meg, hogy Rick áll az ajtóban, szinte mintha már előre láttam volna, hogy ő lesz az.

-         Beszélnünk kell – vágott bele köszönés nélkül.

-         Nem szeretnék beszélgetni – feleltem unott, vontatott hangon.

-         Meg kell hallgatnod Lexi, kérlek.

-         Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a kérlelését.

-         Beszöktem a házatokba… és…

-         Találkoztál valakivel? – kérdeztem ijedten és azonnal felpattantam.

-         Beki… ő mondta, hogy itt vagy.

Valami nem stimmelt… Beki nem tudta, hogy itt vagyok. Azt sem tudta, hogy létezik ez a hely, ahol most voltunk.

-         Nem ez a lényeg, hanem hogy beszélnünk kell – sürgetett Rick. – Karesz nem mondott igazat, ezt el kell hinned. Ő csak… ő csak…

-         Igen? – néztem rá kérdőn. – Folytasd csak Rick, miért lenne oka Karesznek arra, hogy hazudjon?

-         Fontos vagy nekem Lexi, hát nem érted? – vágta rá és megragadta a kezem.

Nem húzódtam el, így összekulcsolta az ujjainkat. Nem, nem… ez nagyon nem jó így. Erővel próbáltam elszakadni tőle, de a kezem nem mozdult egy centit sem, mintha nem tudtam volna irányítani a saját testemet. Mi történik velem?

-         Hiszel nekem?

-         Kicsit sem – akartam mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Rick végigsimított az arcomon, mire válaszul bizsergés árasztotta el a mindenemet. Áh, szóval ez a része működött a dolognak… megmozdulni, kommunikálni nem tudtam, de a fiú érintése egy pillanat alatt összekavarta a dolgokat bennem.  

-         Sohasem bántanálak – cirógatta az arcomat. – Csak azt akarom, hogy mellettem legyél. Megteszed ezt nekem, Szépségem?

-         Ne nevezz így – mondtam némán.

Rick elmosolyodott és közelebb hajolva puszit adott az arcomra. Végigsimított a hajamon, nekem pedig égni kezdett a bőröm ott, ahol ajka az arcomhoz ért. Mélyen beszívtam a levegőt, ami telve volt az ő illatával, azzal a kicsit édeskés, de nagyon finom férfias parfüm illattal, amitől teljesen megrészegültem. Szédülni kezdett a fejem, mire pislogtam egy párat, a következő pillanatban pedig Rick ajka már ott is volt az enyémen. Ugyanolyan puhán csókolt, ahogy a legelőször, és az eszemet is pontosan annyira elvette, mint akkor. Már csak arra eszméltem, hogy szorosan hozzátapadok Rick testéhez és a lágy csókokat felváltja a szenvedély és a vágy, hogy közel érezzem magamhoz. Nem tudom, hogy hogyan, de akármi történt is felülíródott akkor, amikor az ajkunk találkozott egymással. Nem számított, hogy tudtam, hogy a bátyám földalá rejtett próbaszobájának kellős közepén, a saját házunkba készülünk felfalni egymást, csak méterekkel elválasztva a családomtól. Nem érdekelt, hogy ki hazudott, hogy ki akart átverni, vagy ki nem. Ez az egész már annyira sem számított, hogy abban a pillanatban eszembe jusson. Mindössze csak annyi volt a lényeg, hogy Rick itt van velem, a karjába zár és elmúlt minden fájdalom és rossz érzés, ami eddig a mellkasomat nyomta. Magához láncolva megakadályozta, hogy elmerüljek a csalódottság ingoványos talaja alá, ami hangtalanul követett az elmúlt órákban, napokban. Itt volt és helyre rakott mindent, pontosan ugyanúgy, mint a szalagavatón, most is megmentett engem a saját hülyeségemtől. Hosszú percek múltán Rick elhúzódott tőlem, és gödröcskés mosolyt villantott rám, mire én is elmosolyodtam. Nem eresztettük el egymást, Rick keze még mindig a csípőmön nyugodott, ahogy az én karom is még mindig átkarolta az ő nyakát. Valahol a háttérben gitár hangját hallottam, de nem volt olyan hangos, hogy felismerjem a dalt. Csak álltunk ott a szoba közepén, és néztük egymást, nem szóltunk semmit, mindaddig, amíg Rick az állát a vállamra nem hajtotta és nem kezdett el ringatni a dallamra. Jó érzés volt vele lenni, valahogy megint azt éreztem, mint aznap este Jani sulijának udvarán, hogy helyre állt a rend a világegyetemben azzal, hogy ez a fiú itt van mellettem és átölel. Érintése megnyugtatott, és ahogy behunytam a szemem egyre hangosabban hallottam a dalt. Már majdnem felismertem tudtam, hogy pillanatok kérdése és elkezdődik a dalszövege, és én tudni fogom a dal címét, és feszülten próbáltam rájönni a megoldásra.  

-         Rick, mi ez a dal? – kérdeztem.

-         Mit mondasz?

Felpattant a szemem, de nem az a látvány fogadott, mint percekkel azelőtt. Kezembe temettem az arcom, és erősen megdörzsöltem a szemem, hogy kiűzzem belőle az álmosságot. Csak egy álom volt…

-         Mondtál valamit? – kérdezte tőlem Beki, az ágyam előtt állva.

-         Nem, semmit – verekedtem ki magam az ágynemű alól és ásítva felültem. – Még félig álmodtam.

Kikászálódtam az ágyból és elkezdtem készülődni. A fürdőszobai tükör előtt állva a szükségesnél pár pillanattal tovább fürkésztem a tükörképem, küldve magamnak egy bátorító pillantást, majd visszaérkezve a szobába a szokásos reggeli káosz fogadott; Beki Tankcsapdát (ma úgy látszott jó kedve volt) üvölttetve a hangszórókból, énekelve készülődött, míg Nóri félig még álomba merülve vergődött az ágyon.

-         Gyere, Lexike énekeld velem a refrént – kiáltott Beki, és akkor belekezdtünk az Irgalom nélkül refrénjébe.

Ugráltunk és nevettünk, és annyira jól éreztük magunkat, hogy el is felejtődött, hogy hétfő reggel van, csak az számított, hogy mi rohadt nagy rocksztárok vagyunk. Persze ezt meg is beszéltük, mármint hogy mi rocksztárok leszünk, Beki lesz a dobos, én meg majd énekelek, és teltházas koncertjeink lesznek.

-         Ez mind szép és jó, – hangzott fel egy mély férfi hang az ajtóból, mi pedig felé kaptuk a fejünket – de talán előbb ki kéne járni a gimnáziumot azoknak a rocksztároknak. És legfőképp nem itt kellene az első koncertet adniuk.

Egy pillanatra ledermedtünk, de Nóri gyorsan kapcsolt és egyetlen mozdulattal kirántotta a hangszóró dugóját a mellette lévő konnektorból, ezzel tökéletes csendet varázsolva a szobába.

A felügyelő tanár szigorú tekintet vetett mindannyiunkra, majd lassan becsukva maga mögött az ajtót elszivárgott.

Természtesen elkéstünk. Az óra kezdetét jelző csengő épp akkor szólalt meg, amikor átszeltük az iskola udvarát a bejárati ajtó felé. A portás épp nem volt a fülkében, amikor berontottunk az ajtón, így megúsztuk azt, hogy a könyvtárba kelljen töltenünk az órát a késés miatt.

-         Nekem tesim lesz, jók legyetek – mondta Beki kifulladva, és már tovább is rohant a tornatermek felé.

Sebes léptekkel mi is tovább mentünk a termünkhöz – pechünkre a másodikon volt – és halkan bekopogtunk. Érkezésünkre a matek tanárunk felénk kapta a fejét, de mintha mi sem történt volna, tovább folytatta szenvedélyes beszámolóját a törtekről, vagy a függvényekről, vagy azt se tudom, miről. Levágtuk magunkat a balszélső sor leghátsó padjába, és míg kipakoltuk a cuccunkat én körülnéztem a teremben. Nem tudom, de az egész olyan szürreálisan hatott rám. A tanár úgy beszélt a tananyagról, mintha a világ legegyszerűbb, de közben a legcsodálatosabb dolga lenne, csillogó szemekkel taglalta, igen most már tudtam, a függvények szépségét és hasznosságát az élet különböző területein. El nem tudtam képzelni, hogy hogy lehet valaki hétfő reggel ilyen lelkes valami iránt, amit már több mint 20 éve csinál. Miközben itt vagyok én, fiatalon és üdén, és úgy érzem, nem sok minden van, ami miatt lelkesedhetnék az életemben.

***

~ Rick szemszöge ~

-         Hova mész? – kérdezte tőlem Karesz szerda délelőtt a harmadik óra után.

-         Valahova – feleltem tömören.

-         Nem arra lesz óránk.

Türelmetlenül megfordultam és mérges pillantást vetettem rá. A szeme alatt még mindig látszott a monokli nyoma, amit tőlem kapott, de egy kis bűntudatom sem volt miatta.

-         Mit akarsz? – kérdeztem kihívóan.

-         Haver, meddig fogsz még így viselkedni velem? – kérdezte. – Elcsesztem, tudom oké? Bocsánatot is kértem, habár nem értem, hogy min vagy ennyire kiakadva.

Úgy éreztem, ha még egy percig hallgatnom kell ezt, felrobbanok. Szó nélkül sarkon fordultam és elindultam, az ellenkező irányba, amerre az órám volt. Végig száguldottam a folyosó végéig, aztán kettesével szedve a fokokat felrohantam a lépcsőn. Ott jobbra vettem az irányt és az ajtókon lévő jelzéseket figyelve kerestem a megfelelőt. A harmadik, vagy negyedik ajtó lehetett az, amire csak annyi volt írva, hogy „Kémia előadó”. Az ajtó nyitva volt, így nem tudtam ellenőrizni, hogy tényleg ez-e az, amit kerestem, így óvatosan benéztem. Ez az! Itt van. Egy pár másodpercig csak álltam és csendesen figyeltem Lexit, ahogy az egyik leghátsó padban egyedül üldögél fülhallgatóval a fülében, és egy könyv fölé hajolva olvas valamit. Megdermedtem, hirtelen elszállt a bátorságom. Eszembe jutottak a szavai, amiket szombaton a fejemhez vágott, a harag és a csalódottság a szemében, és úgy éreztem képtelen vagyok újra beszélni vele. Mi lesz, ha újra elküld? Helyre akartam hozni, ami elromlott, de egyszerűen most csak földbegyökerezett lábakkal néztem őt és nem tudtam, megtenni azt, amit már napok óta terveztem. Szedd össze magad – korholtam magam. Meg kell próbálnom, legalább még egyszer. Lehet, már lenyugodott és meg tudjuk beszélni. Ha pedig nem… akkor ennyi. Véget vetek ennek az egésznek és tovább lépek.

Lassan beléptem a terembe, de Lexi nem kapta felém a fejét. Biztos a hangos zene miatt nem hall. Hálát adtam az égnek és gyorsítottam a tempómon, hogy azt higgye, csak az egyik osztálytársa vagyok. Úgy döntöttem, megkockáztatom, hogy mellé ülök le, így mintha teljesen természetes lenne, levágtam mellé magam. Napok óta nem voltam hozzá ilyen közel és ez most úgy hatott rám, mintha hirtelen új erőre kapnék. Nem értettem ezt az érzést, csak annyit tudtam, hogy bizseregni kezd tőle a bőröm és olyan, mintha elektromosság cikázna végig rajtam. Nem tudtam levenni róla a szemem, pedig tudtam, hogy fogy az időm, és ha nem hívom fel magamra a figyelmét, akkor nem lesz időm vele beszélni az óra előtt. Ekkor hirtelen kikapta a füléből a fülhallgatót, de nem nézett rám. Lehetséges lenne, hogy még mindig nem vett észre?

-         Jaaj Levi, figyi már én totál hülye vagyok ehhez a nyomorult kémiához – szólt méltatlankodva. – Egyszerűen nem tudom, minek kell olyan baromságokat tanulnunk, mint ez a tömegszámítás? Mit gondolnak ezek, mi vagyok én, egy kibaszott kémikus, vagy matematikus, vagy mi?

Aha, szóval egy fiú ül mellette kémián. Most pedig összekevert vele… Megfeszültek az izmaim, és ökölbe szorult a kezem. Hirtelen megint elöntött az indulat, és legszívesebben az egészet visszacsináltam volna. Azt hogy idejöttem, azt hogy megpróbáltam helyre hozni ezt az egészet, és azt, hogy szombat óta semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ez a lány kicsúszott a kezeim közül és tennem kell valamit, hogy visszaszerezzem. Hol ért meg nekem ennyit akárki is? Hogy bohócot csinálva magamból ideállítsak bocsánatot kérni, holott ő látszólag tök jól meg van nélkülem.

-         Szóval nem segítenél nekem? – halászta elő a füzetét. – Valahogy meg kéne értenem, mert különben nagyon nagy gáz lesz a dogában.

Nem szólaltam meg, csak tovább ültem mereven, magam elé nézve.

-         Mi a baj, Levi? Miért ne…

Felé fordítottam a fejem és belenéztem elkerekedett szemeibe. Szinte éreztem, ahogy fokozatosan csillapodik a haragom. Miért nem tudok rá haragudni? Talán a szemében megjelenő fájdalom és csalódottság miatt, ahogy tudatosult benne, hogy én ülök mellette.

-         Szia!

-         Mit keresel itt? – kérdezte ellenségesen és elkapta rólam a pillantását.

-         Beszélnünk kell.

Nem tudom miért, de ekkor hirtelen megmerevedett és egy pillanatig csak maga elé bámult.

-         Nem fogok veled beszéni.

Nem tudtam elviselni az ellenszenvet a hangjában, nem lehetett, hogy ennyire gyűlöl engem. Felé nyújtottam a kezemet, hogy magam felé fordíthassam az arcát, hogy belenézhessek a szemébe.

-         Ne érj hozzám – rántotta el a fejét, mielőtt hozzá érhettem volna az arcához.

-         Ennyire haragszol rám? – kérdeztem, és bármennyire akartam palástolni a viselkedése okozta fájdalmat, nem sikerült teljes mértékben eltüntetnem a hangomból.

Nevetésféle hangot hallatott és megrázta a fejét. Haja az arcába hullt, így még annyi rálátásom sem volt, mint eddig.

-         Azért nem akarsz velem beszélni, mert haragszol, vagy mert van más?

-         Ezt meg hogy érted?

-         Hát nem is tudom… - mondtam kemény hangon. – Csak azon gondolkodtam, hogy lehet nem is azért küldtél el szombaton, mert annyira megbántódtál, hanem mert van valaki más is a képbe. Lexike talán két vasat tart a tűzben.

Nem tudom, mi mondatta ezt velem. Dühös voltam, mert összekevert azzal a Levivel és azt szerettem volna, ha ezt ő is érzi. Szerettem volna, ha nekem is van okom haragudni rá valamiért. De ahogy rám nézett egy pillanat alatt mindent megbántam. A szemében olyan fájdalom tükröződött, ami megnémított és kiszorította belőlem a szuszt. De erős volt, nem hagyta, hogy sokáig lássam ezt, érzéseit érzéketlen maszk mögé rejtette, kifejezéstelenné téve vele az arcát.

-         Végeztél? – kérdezte megacélozott hangon.

Tudtam, hogy itt rontottam el mindent. Hogy ha eddig lett is volna esélyem helyrehozni a dolgokat, akkor az most semmisé lett és soha többet nem nyerhetem vissza a bizalmát. Hogy talán ez lesz az utolsó beszélgetésünk… és vége mindennek. Aztán eszembe jutott valami…

-         A kabátom… - igyekeztem, hogy ne hallatszódjon a hangomon zaklatottságom. – Ott maradt az iskolában.

-         Visszakapod, ne aggódj – mondta ridegen és lezártnak tekintve a beszélgetésünket behúzta maga alatt a széket és a katedra felé nézve figyelmen kívül hagyott.

Zavartan néztem körbe és akkor vettem csak észre, hogy időközben megtelt a terem diákokkal, sőt a tanár is bejött és az óra kezdetéhez készülődött. Felpattantam a székről és kiviharzottam a teremből.

***

~ Lexi szemszöge ~

Szerda este felhívtam Janit, hogy keresse elő nekem azt a nyomorult kabátot, hogy visszaadhassam Mr. Addig-döfködöm-a-szívedbe-a-kést-amíg-meg-nem-döglessz-nek. Azt mondta, kijön értem pénteken a vonathoz, és együtt elmegyünk érte. Mondtam neki, hogy nem szükséges, hogy vele menjek, csak hozza el valamikor a hétvégén, de ekkor azt felelte, hogy ő nem tudja, hogy hogy néz ki, ezért kell vele mennem. Megpróbáltam mindent, körülírni, kifogást találni, hogy miért nem jó nekem, ha pénteken elmegyek vele a suliba, de nem tudtam meggyőzni.

-         Baj van, Lexike? Nem szeretnéd, ha én mennék ki eléd? – kérdezte a telefonban.

-         Nem, nincsen semmi. Nagyon köszönöm, ha kijössz értem – feleltem, majd letettük.

Most, hogy már ott álltam az állomáson Győrben, még inkább nem volt kedvem bemenni arra a helyre. Túl sok rossz emlék maradt a múlt hét szombatról, és ahelyett, hogy ezek halványultak volna egy hét alatt, még inkább égettek.

-         Szia – erőltettem egy mosolyt az arcomra, és félkarral megöleltem Janit.

-         Szia! Mi a helyzet?

-         Minden okés. Veled?

-         Velem is – felelte és bepakolta a bőröndömet és a hátizsákomat a csomagtartóba. – Akkor elmegyünk a kabátért?

-         Hátha eddig még nem hoztad el, akkor igen.

Szerettem volna csöndesen eltölteni az iskolához vezető utat, ezért bekapcsoltam a rádiót és hátra hajtott fejjel hallgattam a belőle áradó zenét. Nem számított, hogy mi az, hogy ismerem-e vagy sem, a lényeg, hogy amíg csak a zenére koncentráltam, megnyugtatott. Nem akartam kinézni az ablakon, és visszaemlékezni az estére, amikor ugyanezt az utat korom sötétben tettük meg. Aztán hirtelen elhallgatott a zene. A szemem felpattant és Janira néztem, aki lekapcsolta a rádiót.

-         Miért kapcsoltad le? – kérdeztem értetlenül.

-         Megkeresett az iskolába?

-         Kicsoda? – tettem az hülyét, mire egy szúrós pillantást kaptam válaszul. – Nem keresett meg senki.

-         Tényleg? Akkor honnan tudod, hogy itt maradt a kabátja? – érdeklődött.

Nagy levegőt vettem és dühösen fújtattam egyet.

-         Oké, megkeresett és azt mondta, hogy itt hagyta azt a hülye kabátot – mondtam bosszúsan. – Most boldog vagy?

-         Mást nem mondott?

-         Nem szeretnék róla többet beszélni – mondtam.

-         Mit mondott még? – kérdezte tovább kötve az ebet a karóhoz.

Kész, itt telt be a pohár.

-         Miért van az, hogy annak ellenére, ha azt mondom, hogy nem akarok többet erről beszélni, mindenki tovább kérdezősködik? Hagyjatok már békén a francba is – dühöngtem. – Semmi bajom nem lenne, ha nem faggatna mindenki állandóan. Próbáljunk már leszakadni erről a témáról. Igen, kicseszett velem, igen szomorú voltam, igen bőgtem, igen szarul voltam, de ha nem hagytok békén ezzel, akkor nem tudok tovább lépni. Szóval nagyon szépen megkérlek téged, ha nem tudsz másról beszélgetni velem, akkor ne is szólj hozzám.

Egy pár pillanatig csendbe burkolóztunk, mialatt próbáltam magam lenyugtatni. Tudtam, hogy nem Jani tehet erről az egészről, és hogy nem érdemelte meg azt, ahogyan most bántam vele, de egyszerűen nem tudtam ellene tenni. Az egész hetes feszültségem egyszerűen csak kirobbant belőlem.

-         Csak aggódunk érted – mondta Jani fojtott hangon, tovább szítva a dühömet.

-         Nem kell, nem értitek? NINCSEN SEMMI BAJOM. Jól vagyok. Nem kell minden lépésemet figyelni, nem fogok ártani magamnak, nem lesz semmi bajom, ha mindenki békén hagy. Csak hagyjatok már békén.

Elhallgattam, Jani pedig nem felelt semmit. Tudtam, hogy túlreagálom, hogy nem kellett volna ekkora jelentet levágnom, hisz Jani csak segíteni akart, és ahogy egyre inkább csökkent a dühöm, úgy nőtt bennem a lelkiismeretfurdalás. Pár perc múlva megérkeztünk az iskolához és szó nélkül kiszálltam az autóból. Bementünk, a portástól megkaptuk a kabátot, én rábólintottam, hogy igen ez az, aztán indultunk is haza. Nem akartam, hogy még a hely is hatással legyen rám, mert azt már nem igazán tudtam volna kibírni. Olyan nagy volt a feszültség bennem, hogy azt éreztem, mindjárt elbőgöm magam.

Jani bedobta a kabátot a csomagtartóba, majd szó nélkül beült mellém a kocsiba és indított. Arra vártam, hogy mond majd valamit, hogy megérti miért förmedtem rá, de nem szólt semmit. Éreztem, ahogy a mellkasomban egyre inkább növekszik a nyomás és folyamatosan felfelé pislogtam, hogy visszakényszerítsem a kitörni készülő könnyeimet. De nem tudtam. És amikor széttört minden álarcom és pajzsom és ömleni kezdtek a könnyeim, Jani félrehúzódott és vigasztalni kezdett ugyanúgy, mint mikor negyedikbe a hatodikosok kicsúfoltak, biztosított róla, hogy kinyírja azt a férget, ha még egyszer meglátja. Ja… Csak a hatodikosokkal ellentétben, még mindig nem szerettem volna, hogy Jani bántsa Ricket.

***

Álmomba megint Ádám pinceszobájába voltam. Most tudtam, hogy álmodom, és azt is, hogy ezért akármit megtehetek. Sötétben ültem megint ugyanazon az ágyon, mint legutóbb, de most valami nagyon finom illat vett körül, de nem tudtam, honnan származhat. Éreztem már ezt az illatot, abban biztos voltam, de az nem akart eszembe jutni, honnan ismerem. A következő pillanatban pedig felvillant a lámpa, minden gondolatot kiűzve az agyamból. Rick most nem a fekete ingjét és koptatott farmerját viselte, mint múltkor, hanem egy szürke rövidujjút egy fekete szaggatott nadrággal. Mint szerdán. Ahogy meglátott ragyogó mosolyt villantott rám, mely hatására az én szám is rögtön fülig érő vigyorra húzódott. Várakozón néztem rá, nem tudtam, mi lesz a következő lépése, mire elindult felém. Felálltam, és mikor már csak egy lépés választott el minket egymástól, elkaptam a kezét, válaszul pedig magához rántott, hogy egy milliméter sem választhatott már minket el. Tudtam, és vártam, hogy mi következik, de ahelyett, hogy megcsókolt volna, mosolyogva a homlokomnak döntötte az övét és átkarolt.

-         Kérem a kabátom, Szépségem!

Lepillantottam magamra, és csak akkor fedeztem csak fel, hogy valóban rajtam van a bőrkabát. Hát akkor ebből áradt az a finom illat az elejétől kezdve. Újra Rick szemébe néztem, és a számat beharapva incselkedve megráztam a fejem.

-         Vedd el, ha tudod.

Beszélgetésre ébredtem.

-         Mindjárt megyünk, nyugi már – kiabált le a lépcsőn nővérem, én meg álmosan megdörzsöltem a szemem. - Lexi készülj, mindjárt indulunk a Nagyihoz – szólt még nekem, azzal be is csukta a szobánk ajtaját.

Lassan kigabalyodtam az ágyneműből és mikor botladozva elindultam kifelé észrevettem valami szokatlant. Elkerekedett szemmel néztem szembe a tükörképemmel, és nem akartam elhinni, amit látok. Tényleg rajtam volt a kabát.