1. A 21. századi szőke herceg, alias Szekeres Máté

Na és a trailer után - ami így visszanézve tényleg nem lett valami rózsás (bocsi) - jelentkezem az első fejezettel, ami már nagyon régóta vár arra, hogy közszemlére tegyem. Hát itt az idő! Akinek tetszik, lájkolja, kommenteljen, vagy akármi, csak jelezze, hogy jó úton haladok :D Előre is köszi!!! 

Jó olvasást!

Crazy Girl

Ha arra számítotok, hogy rögtön belekezdek a Rickes történetembe, el kell hogy keserítselek benneteket. Mielőtt megismertem őt, sok nehézségen mentem keresztül. Na, jó ez túl drámaira sikerült, az igazság valójában az, hogy beleestem egy fiúba. Csak így egyszerűen. Viszont akkor tényleg nem tűnt egyszerűnek a dolog. Nagyon is súlyos volt a helyzet és így visszagondolva, most már úgy vélem, kissé túldramatizáltam akkoriban a történteket. De mentségemre legyen mondva, hogy ő tényleg más volt, mint azok a fiúk, akik előtte tetszettek nekem. Na, de hagyjuk is a sok rizsát, inkább belekezdek a sztoriba.

Emlékeztek arra, milyen volt az, amikor elsősök voltatok a gimiben? Aki esetleg nem esett volna át még ezen a dolgon- vagy csak nagyon homályos emlékei vannak róla -, annak megsúgom, hogy nem egy leányálom. Legalábbis az első pár hét biztosan nem az… Kivéve azoknak, akik könnyen beilleszkednek, és nagyon könnyen nyitnak az emberek felé. Nos, én ebből a szempontból sem vagyok egy könnyű eset, mindig is a visszahúzódók közé tartoztam, nem szerettem, ha a középpontba kerültem. Ez viszont nem előny akkor, amikor barátságokat kell kötnöd. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy kolis lettem. Életemben először messze kerültem a családomtól, és az elején nagyon nehéz volt ezt elfogadni. Tudom, hogy az én döntésem volt, hogy eljövök a fővárosba és itt járok majd suliba, de az elején ez valahogyan nagyon rossz ötletnek tűnt. Azonban hirtelen minden megváltozott, amikor megismerkedtem az én legjobb barátnőmmel, Bekával. Kissé fura első találkozásunk meghozta gyümölcsét és hamar jóba lettünk.  

Épp fizikaórára siettem, felkészülve arra, hogy átvágjak a suli legforgalmasabb folyosóján, a földszinti folyosón. Utáltam ott menni, mert úgy éreztem mindig, hogy a két oldalt elhelyezett padokon ücsörgő diákok, mind engem néznek. Így mindig bedugott fülessel tettem meg ezt a hosszúnak nem nevezhető utat. Épp egy megfelelő számot választottam ki a „vonulásomhoz”, amikor valaki hatalmas erővel belém vágódott. Természetesen, amilyen béna vagyok, elvesztettem az egyensúlyomat – ami alapjáraton is kevés volt – és eltaknyoltam. A csajszi, aki belém ütközött, meglepődötten nézett rám, majd rögtön segítőkészen a kezét nyújtotta felém.

-      Jajj, nagyon-nagyon sajnálom – mondta hadarva. – Tényleg nem akartam, csak… - szabadkozott, majd elnézett a folyosó végére és iszonyú gyorsasággal a mosdó felé vette az irányt.

Ezzel még nem is lett volna akkora baj, csakhogy a lány úgy szorította kezemet még mindig, hogy muszáj voltam vele tartani a mellékhelységbe, akár akartam, akár nem. Amikor végre az ajtón belül voltunk a leányzó ismét bocsánatkérően nézett rám.

-      Még egyszer bocsi. Csak tudod, van egy srác, akit már az óvoda óta ismerek és fogalmam sem volt arról, hogy ő is ebbe a suliba jár. De most itt van, és folyamatosan beszélgetni akar. Én meg menekülök előle, mert nem bírom már hallgatni a felesleges hablatyolását. Nem is beszélve arról, hogy így barátokat sem tudok szerezni, mert egy szabad pillanatom sincsen a szünetekben. Na, de hagy mutatkozzak be. Weisz Rebeka vagyok, de hívj csak nyugodtan Bekának.

Nem is kell mondanom, teljesen lefagytam Beka hosszú és tartalmas monológja után.

-      Lexi… Lovász Lexi – dadogtam zavartan és megráztam a mosolygós lány kezét.

-      Nagyon örvendek Lexi. Te is kilencedikes vagy, ugye? – kérdezte barátságosan.

-      Ühüm – nyögtem ki a legbénább választ, de nem tehetek róla, tényleg teljesen összezavart a csaj.

Beka lenézett a kezemben szorongatott fülhallgatóra, majd csillogó szemeit felemelte rám.

-      Milyen zenét hallgatsz?

-      Ööö, ez csak egy új szám, tipikus sláger – mondtam és odanyújtottam neki a fülhallgató egyik felét.

-      Aha, ismerem. Jó kis szám… - felelte, miközben ütemre mozgatta a fejét.

-      Én is szeretem. Milyen órád lesz? – kérdeztem felbátorodva.

-      Művtöri a nagyelőadóban. Neked?

-      Fizikám lesz.

-      Kertésszel? – kérdezte.

-      Aha.

-      Az jó. Ő jó fej – mondta mosolyogva és elindultunk ki a mosdóból.

Beka nagyon hamar belopta magát a szívembe, és miután sikerült felvennem vele a közös tempót, mindig felpörgetett a viselkedése.

Már megint elkalandoztam. Oké, jogosan vagytok kiakadva. Befogtam. Szóval Máté. Merthogy így hívták azt a bizonyos fiút. Az első srácot, aki képes volt megdobogtatni a szívem. És akibe azt hittem, halálosan beleszerettem. Akkor így is gondoltam. Hogy is volt? Ja, igen. Minden ugyanúgy történt, ahogy addig minden nap.

Bekát már egy hónapja ismertem és nagy szerencsénkre sikerült elintéznünk, hogy szobatársak legyünk. A sulink ilyen téren nagyon nyitott volt, teret adott a diákoknak, hogy maguk intézzék a dolgaikat, és ha zökkenő mentesen megtudtuk beszélni a szobatársunkkal, akkor szó lehetett a cseréről. Viszont a mi esetünkben nem volt szükség cserére, ugyanis csak ketten voltunk egy osztálytársammal egy háromszemélyes szobában. Nóra egy csendes lány volt, szinte alig beszéltünk, és amikor felhoztam a témát, hogy még egy lány ideköltözne, azonnal rábólintott a dologra.

-      11:11. Kívánj! – rohant le rögtön Beki, ahogy kiléptem a teremből. Először nem értettem, hogy miért is kellene kívánom akármit, hisz tudtommal nem aznap volt a szülinapom. Egy kívánság mindig jól jön, gondoltam és behunytam a szemem.

-      Most miért is kellett kívánnom? – értetlenkedtem, amikor leültünk a lépcsőre.

-      Mert 11:11 volt. 11:11-kor és 22:22-kor mindig kívánj – mosolygott rám és felém nyújtott egy nyalókát.

-      Köszi. Ezt megjegyzem.

Ha nagyon babonás akarok lenni, akkor azt hiszem, minden itt kezdődött. Mert mi mást is kívánhattam volna? Természetesen a szőke herceget fehérlovon. Vagy valami hasonlót. És puff neki, a következő szünetben ott is volt. Életnagyságban. Na, jó a fehérlova valójában egy kék Opel, a haja pedig szőke helyett barna volt. Abban is kételkednék, hogy nemesi vér csörgedezett az ereiben, de a diákok körében nagy népszerűségre tett szert, mint ahogy azt észrevehettem. Fogalmazzunk úgy, hogy a szőke herceg 21. századi megfelelőjét pillantottam meg a kisbolt előtt, ahova a nagyszünetben Bekával innivalóért mentünk.

Ott állt, lazán a kocsijának dőlve és a hadseregnyi haverjával beszélgetett, olykor-olykor hangosan felröhögtek. Amíg a kisbolt kasszájánál várakoztunk, észrevettem, hogy onnan nagyon is jó a kilátás a kinti bandára. Legszívesebben egész nap ott álltam volna, hogy figyelhessem a fiút, ahogy napszemüvegben, csodálatos mosollyal az ajkán, menőzik a haverjaival. Ám túl gyorsan kerültünk sorra.

-      Nem ülünk ki a parkba? – kérdezte Beka, miközben az üdítőjét próbálta kinyitni.

-      De, mehetünk – mondtam és reménykedtem benne, hogy onnan is legalább ilyen jó a kilátás a fiúkra.

Kiültünk a híres – vagy inkább hírhedt – padra és boldogan konstatáltam, hogy onnan még jobb a kilátás, mint a boltból. Néztem – hozzáteszem elég feltűnően - a fiút, aki láthatóan fürdött a népszerűségben, és olyannyira belefeledkeztem ebbe a tevékenységembe, hogy észre sem vettem, hogy Beka hozzám beszél.

-      Hahó, Lexi. Figyelsz te rám? – kalimpált a kezével a szemem előtt barátnőm.

-      Persze. Bocsi, figyelek – ráztam össze magam, és Bekihez fordultam.

-      Hogyne figyelnél… Csak nem rám. Na, melyik a szerencsés?

-      Nem értem miről beszélsz – ingattam a fejem és belekortyoltam az imént vásárolt Sprite-ba.

-      Lexike… - nézett rám rosszallóan. – Szóval. Melyik?

-      Középen, aki a kék kocsinak dől – adtam meg magam.

Beka nyújtózkodott kicsit, hogy jobban szemügyre vegye a fiút, de valami azt súgta, hogy pontosan tudja, kiről beszélek.

-      Nem csalódtam, rá tippeltem. Kezdelek kiismerni – nézett rám vigyorogva.

-      Ismered? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

-      Miért, te nem? – nézett rám úgy, mintha szentséget törtem volna azzal, hogy nem tudom ki az a pasi.

Válaszul megráztam a fejem.

-      Ő Szekeres Máté. 11 a-s. Állítólag ő is benne volt a padok kicserélésében a gólyabálkor.

-      Áh, értem.

Ez volt az első - és korántsem az utolsó - nap, amikor Mátéról diskuráltunk a padon ülve.