2. Totál égés – haszontalan és átlátszó próbálkozásaim sorozata Máté figyelmének felkeltése érdekében

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet. Remélem, sokatoknak tetszeni fog és most majd többen hagytok magatok után nyomot. 

Jó olvasást kívánok!

Crazy Girl

Itt vagyok megint! Kinek hiányoztam? :)

Most olvashatjátok a második szakaszát a Mátéval való kapcsolatomnak, ami minden volt, csak nem egy kapcsolat. Akkoriban egy kicsit elvetettem a sulykot.

Volt már olyan, hogy egy fiút egyszerűen nem tudtatok kiverni a fejetekből? Mert velem ez történt. Persze először mindent le akartam tagadni, nem is akartam tudomást szerezni az érzéseimről. És ez nem éppen felemelő érzés. Tudom, hogy ez tök sablonosan hangzik. Na, most akkor következik „a csaj sír a pasi után” rész 20 oldalban – gondolhatjátok magatokban. Nyugi, nem áll szándékomban hosszan tagolni, hogy mikor és mennyit bőgtem miatta, mert természetesen volt ilyen is. De ezt már elolvashattunk 100 másik történetben. Az elején nem törtem magam azzal, hogy sírjak miatta, valahogy nem is éreztem, hogy nekem most sírni kéne, vagy bármi. Akkor csak megmagyarázhatatlan okból izgatottá tett. Akkor is, ha láttam, meg akkor is, ha nem.

Folyamatosan rajta agyaltam, miközben mindenkinek azt mondtam, hogy engem nem érdekel. Tudom, hogy ez hülyeség, de az egyik felem ezt is gondolta. Csak közben meg akárhányszor egyedül voltam, elképzeltem, hogy milyen lenne vele, aztán mindig elvetettem ezt a lehetőséget. Talán ez volt a legrosszabb a dologban. Ez a bizonytalanság, a magammal folytatott harc. És ez ment kb. egy héten keresztül. Amikor kikértem Beki véleményét, ő azt mondta, hogy ne parázzam túl a dolgot és próbáljak meg nem rajta agyalni folyamatosan. De hogy működhetett volna ez, amikor minden második pillanatban ott volt valahol a közelemben? Tudtam, hogy Bekának igaza van… De egyszerűen nem tudtam irányítani a gondolataimat.

Egyedül a zene segített. Az kikapcsolt egy időre. Pénteken, mint minden hétvégén hazautaztam. A szobámba érve elővettem a gitáromat, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet és spontán elkezdtem játszani egy Metallica számot. Egy darabig a zenére koncentráltam, majd hirtelen megállt a kezem és nem pengette tovább a húrokat. Az utolsó akkord még betöltötte a csöppnyi szobát, majd az is elhalt és teljes lett a csend. Csak a családom beszélgetése szűrődött át a csukott ajtón. Lenéztem a kezemre, ujjaim még mindig szorították a gitár nyakát. Olyan sokáig tagadásban éltem. Tagadtam az érzéseimet Szekeres Mátéval kapcsolatban és ott, ahogy ültem, elegem lett az egészből. Elegem lett abból, hogy továbbra is játsszam a kedves, rendes, szelíd diáklányt. Elegem lett abból, hogy tagadjam, hogy nekem igenis tetszik ez a fiú. És legfőképp elegem lett abból, hogy csak szenvedjek azon, hogy mi lenne, ha… Eddig semmit nem tettem az ügy érdekében, és eldöntöttem, hogy ennek itt most vége szakad. Kezembe veszem az irányítást… és meghódítom őt.

Olyan volt az egész, tudjátok, mint azokban a régi mesefilmekben, amikor a rajzfilmfigura feje felett hirtelen felvillan egy villanykörte. Na, én is valahogy úgy éreztem magam. Akkoriban mindenki azt mondta, hogy sokkal jobb lesz, ha bevallom magamnak. Igazuk volt, akkori állásom szerint jobb lett… sokkal jobb. Viszont a későbbiekben nem volt túl nyerő ez a dolog, de majd ezt meglátjátok.

Most következik az a rész, ahol nagy valószínűséggel mindent elrontottam. Ha ez egy veszélyes kísérlet lenne, akkor most azt mondanám nektek, hogy „Ezt ne próbáljátok ki otthon!”. De ez nem egy kísérlet volt, hanem egy bolond csaj agyszüleménye.

Amint rájöttem, hogy ez nem csak egy hóbort, valahogy elég erőt éreztem, hogy lépjek felé. Hogy jobban nyomon követhetőek legyenek a baklövéseim, lépésekben foglalom össze nektek:

1.     lépés – Máté folyamatos szemmel tartása

Magyarán mondva, a következő héten minden szünetben a közelében voltam, és olyan feltűnően néztem, hogy csodálom, hogy nem kérdezett rá, miért bámulom. Így is néha fura tekintettel méregetett, amit akkor szemezésnek véltem. Viszont szegény Máté, nem szemezni akart velem, hanem szimplán csak nem értette, miért lesem annyira. Azon se csodálkoznék, ha kételkedett volna a szellemi képességeimben.

2.    lépés – Szoros ismertség kötés a 11. évfolyammal

Máté nem volt kolis, így informatikaórán fellátogattam a gimnázium honlapjára, és szemügyre vettem a 11-sek osztályképeit. Ismerős arcok után kutatva néztem át mindet. Természetesen rátaláltam Máté képére is, annyira helyes volt rajta, hogy majdnem belehaltam. Miután továbbléptem a Máté mosolya okozta sokkon, tovább kémleltem a képet, és megakadt a szemem egy fiún. Az a fiú volt az, aki az év eleje óta üldözi Bekát. Nem is tudtam, hogy egy osztályba jár Mátéval, és rögtön egy terv bontakozott ki a fejembe.

-      Szokott még keresni az a Lali-gyerek? – kérdeztem Bekát a szünetben.

-      Néha. Miért? – kérdezte, miközben a szekrényéből pakolt ki.

-      Semmi, csak most láttam, hogy egy osztályba jár Métával…

Ja, igen. Elfelejtettem mondani, hogy Máté titkosított neve a Méta lett, természetesen ez is az én ötletem volt. Be kell vallanom, becenevek terén mindig jó voltam…

Barátnőm sokat tudó tekintettel nézett rám, és egy óriásit sóhajtott.

-      Már megint, mit forgatsz a fejedben?

-      Arra gondoltam, hogy néha beszélgethetnénk a szünetekben Lalával.

-      Lala? – nézett rám felhúzott szemöldökkel, mire elmosolyodtam. - Figyelj csak Lexike, biztosan jó ez neked?

-      Micsoda?

-      Hogy ennyit foglalkozol ezzel a fiúval…

-      Most úgy érzem, hogy igen – feleltem.

-      Értem… De te beszélgetsz Lalával – bökött meg mosolyogva.

-      Jajj, Beki én annyira nagyon imádlak – sikkantottam és a nyakába borultam.

Akkortól kezdve tényleg majdnem minden szünetben ott voltunk ahol a 11. a, ugyanis volt már fedősztorink: Lalához mentünk beszélgetni. Most így visszagondolva, az akkori cselekedetei alapján derült ki Bekiről, hogy a világ legeslegjobb barátnője.

3.    lépés – Kamuájulás és pofára esés

Nyugi, nem volt olyan vészes a helyzet, mint ahogyan azt a cím mutatja. Várjunk csak… belegondolva de. Éppen olyan vészes volt, mint amilyennek hangzik. Ez volt életem talán legkínosabb cselekedete. Ha rágondolok, még most is ég a pofám emiatt. Na, de kezdjük az elején.

Az egész ott kezdődött, hogy Bekával éppen a délutáni sorozatnézést tartottuk, ami számára annyit jelentett, hogy olvasta a héten megvett újságjaimat és hallgatta a fecsegésemet a helyes főszereplő pasiról, a kiszámítható történetről, vagy éppen egy szereplő tragikus haláláról.

-      Ez a csaj, miért is van most kórházban? – kérdezte Beka, újabb újság után kutatva.

-      Eljátszotta, hogy elájult, de amúgy semmi baja. Ha a többi újságot keresed, akkor ott van az éjjeliszekrényem mellett.

-      Áh, köszi meg van – mondta és már bele is merült a cikkek tengerébe.

Én továbbra is néztem, ahogy Marina eljátssza a férje előtt, hogy mennyire beteg, és amikor az kimegy, kutya baja se lesz. És akkor ott, ahogyan a fotelben ültem és a pattogatott kukoricámat ettem, kipattant az agyamból egy terv, ami a megvalósítása után, simán kiérdemelte volna „A hónap legnagyobb ökörsége” címet. Kitaláltam, hogy eljátszom Máté előtt, hogy rosszul vagyok és szinte biztosra vettem, hogy erre fel, ő beültet a kocsijába és 180-nal repesztve visz el az orvoshoz. Majd, amikor a doki megmondja, hogy semmiség az egész, csak egy kis rosszullét a kevés folyadékbevitel miatt – ezt mindenre rá lehet fogni – és már visszafelé tartunk, a kocsiban elmondja, hogy nagyon aggódott értem. Aztán pedig végre összejövünk.

Gondolom, rájöttetek, hogy korántsem így alakultak a dolgok. Sőt, még rosszabbul, mint el tudnátok képzelni.

A nagy terv véghezviteléhez a következő napot választottam. Sokat filóztam rajta, elmondjam-e Bekának, mit tervezek, de végül meggyőztem magam, hogy nem kell tudnia róla, mert biztos voltam benne, hogy le akarna beszélni.

Amikor kicsengettek az 5-dik órámról és kinyitották a kapukat, hogy kimehessünk a boltba, én már lent várakoztam az iskola előtt. Azért, hogy ne nézzenek hülyének, hogy mit ácsorgok ott tök egyedül, nyomkodtam a telefonomat és zenét hallgattam rajta, bár nem hinném, hogy ezáltal kevésbé néztek annak.  Aztán megjelent Máté, mint általában ilyenkor mindig, a kocsijánál várta meg a haverjait. Nekem ez a volt a jel, amire indulhattam. Feltűnésmentesen megkerültem a parkolót és Máté autója mellett befordultam, mintha vissza akarnék menni a suliba. És itt jött a színjáték. Úgy tettem, mintha megszédültem volna és a kocsi ajtajának tántorodtam. A homlokomhoz kaptam és a kocsiajtó kallantyújába kapaszkodtam. Szerencsére, az ajtó még nem volt nyitva, így elkerültem, hogy esetleg elveszítsem az egyensúlyomat, és összeessek. Mert hát ez történt volna, ha a kilincs lenyomásának hatására az ajtó kinyílt volna. Annak ellenére, hogy én ugyan ezt akkor nem éreztem, de ugyanaz a csetlő-botló lány voltam, mint a megvilágosodásom előtt. 

-      Rosszul vagy? – kérdezte Máté és rögtön mellém sietett, hogy megtartson, ha elájulnék.

-      Azt hiszem, igen – válaszoltam erőtlenül. Felnéztem zöld szemeibe és mosolyogni támadt volna kedvem, de nem eshettem ki a szerepemből.

Már minden olyan jól alakult volna, de vesztemre – most már inkább úgy gondolom, szerencsémre – megjelent az ofőm és átvette az irányítást. Engem bekísértek az épületbe, Máté pedig, mintha mi sem történt volna, kint maradt. Egy pillanat alatt tanárok és diákok sokasága állt körbe, leültettek az egyik fotelbe, vizet itattak és cukrot etettek velem. Megérkezett Beka is, aki szegény teljesen meg volt rémülve, hogy mi történt velem. Miután biztosítottam az ofőt, hogy most már minden rendben és jól vagyok, csak az volt a baj, hogy nem ittam eleget még ma, Bekával elindultunk a terem felé, ahol már egy ideje folyt a föci óránk.

-      Most már, biztos jól vagy? – kérdezte barátnőm aggódva.

-      Figyelj csak Beka, igazából… az van, hogy én nem is voltam rosszul.

-      Miket beszélsz? Majdnem elájultál…

-      Én csak eljátszottam – vallottam be bűntudatosan.

-      Miért tettél volna ilyet? – kérdezte Beki, mintha nem hitte volna el, amit mondtam neki.

-      Hogy Máté…

-      Mindezt ő miatta csináltad? – vágott közbe. – Te komolyan Máté miatt játszottad el, hogy rosszul vagy? Teljesen meghülyültél ettől a sráctól, Lexi. És mondd csak, az nem számít, hogy én halálra aggódtam magam miattad?

-      Én csak…

-      Te csak magaddal törődtél és azzal, hogy meghódítsd ezt a gyereket. De ez így nem fog menni, fogd már fel. Hiába játszod el, hogy rosszul vagy, hiába csinálsz akármit. Ha eddig nem vett észre, ezek után nem is fog. Tudod mit Lexi, majd szólj, hogyha megint normális leszel és nem ez az agymosott liba, aki egy helyes sráctól megbolondul.

Beka felállt, szemében láttam a mérhetetlen megbántottságot, és bement a terembe. Egyedül maradtam. Olyan erővel tört rám az egyedüllét érzése, hogy vissza kellett fognom magam, nehogy hangos zokogásba törjek ki.

Megbántottam a barátnőmet, csak azért, hogy egy ostoba fiú figyelmét felkeltsem. Eddigi életem legnagyobb baklövése volt ez. Tudjátok, egy valamit meg kell tanulnia egy lánynak, de sajnos ezt a dolgot, csak úgy tudjuk megtanulni, ha a saját bőrünkön tapasztaljuk meg. Egyetlen fiú sem ér annyit, hogy teljesen megváltozzunk érte. És itt most nem az apró dolgokra gondolok. Tudom, ha elvakít a szerelem, vagy csak azt hiszed, hogy elvakít a szerelem, nehéz tisztán gondolkodni. Pedig olyankor mérlegelni kell, hogy mi a fontos az életünkben. Ez viszont a legnehezebb ilyenkor.

És még egy dolgot tanultam ebből a Mátés-ügyből. A szappanoperákból soha ne meríts ötletet.