3. Pizsamapartiból első és mindent elsöprő kolis buli, majd kegyetlen megtorlás

Sziasztok! 

Egy újabb résszel érkezem. :D Nem igazán jelzitek, hogy mi a véleményetek a sztoriról, de azért remélem, néhányotok érdeklődését felkeltette az eddigi 2 rész :D 

Ehhez is jó szórakozást kívánok Nektek!

Crazy Girl (Lizzie Peterson)

Igaz ugyan, hogy a cím egy fergeteges buliról árulkodik, de a történetet nem itt fejeztem be a múltkor, úgyhogy kicsit várnotok kell a buliig.

Amikor Bekával összevesztem a saját hülyeségem miatt, hirtelen olyan erővel tört rám a szomorúság, mint eddig még soha azelőtt. Először is ott volt a lelkiismeret-furdalás, hogy egy ostoba fiú miatt megbántottam a legjobb barátnőmet, másodszor pedig ott volt a magány, ami úgy éreztem, lassan felemészt. Hiába telefonáltam haza, és meséltem el mindent a szüleimnek, a nővéremnek és a bátyáimnak, ők nem voltak ott velem és nem öleltek át vigasztalásképp. Anyum javasolta, hogy menjek haza, hagyjam itt a sulit egy időre, de úgy éreztem, ha ezt tenném, megfutamodnék. Valószínűleg eléggé megijeszthette a napi két melankolikus hangulatú hívásom, máskülönben nem ajánlott volna ilyesmit. Egész életemben csak kikerültem a nagyobb akadályokat, nem pedig keresztül harcoltam magam rajtuk. A Bekával való barátságom nekem sokkal többet jelentett annál, minthogy csak lelépjek, figyelmen kívül hagyva a problémákat.

A legrosszabb az volt az egészben, hogy mindennap találkoztam Bekivel, hisz egy szobában laktunk. Minden alkalommal, amikor ott volt ő is, a jelenlétével és a viselkedésével emlékeztetett arra, hogy mit tettem. Úgy éreztem, ez az én büntetésem, és igazából meg is érdemeltem. Messze voltam a családomtól, a megszokott dolgaimtól. Ha akkor otthon lettem volna, sétálni mentem volna a nyugodt utcán, és mélyeket lélegeztem volna a tiszta levegőből. De itt, a betontengerben, nem tehettem mást, csak kimentem a parkba és leültem a padra. Egy héttel ezelőtt, boldog mosollyal az arcomon véstem bele a falécbe, hogy
„I  <3   Méta”. Most előkaptam a tolltartómat, kivettem belőle a körzőmet és a hegyes felével, amilyen erősen csak tudtam, áthúztam a vésetet.

Gyűlöltem Mátét, amiért így megváltoztatott, és amiért miatta kellett összevesznem Bekával.

Amikor már kellőképpen átfagytam a hideg tél eleji délutánon, visszaindultam a koliba. Tudtam, hogy Beka nem lesz ott, mert épp az edzőteremben van, ahova nem mellesleg régebben együtt jártunk.

A szobába lépve Nórit pillantottam meg, fejhallgatóval a fején magolt a másnapi irodalom dogára. Halvány mosollyal odaintettem neki, mire visszaintett. Készítettem magamnak egy szendvicset és leültem olvasni. Teljesen belefeledkeztem a könyvbe, így nagyon megijedtem, amikor Nóri hirtelen lehuppant mellém az ágyra.

-      Mi jót olvasol? – kérdezte és belenézett a könyvbe.

-      Kezünkben a jövő – feleltem.

-      Nem hallottam még róla. Jó könyv?

-      Aha. A bátyám barátnőjétől kaptam kölcsönbe.

-      Majd elolvashatom? – kérdezte.

-      Persze. Szeretsz olvasni?

-      Aha.

Fura volt az egész helyzet, mert már több, mint 3 hónapja laktam egy szobában Nórival, de még sohasem beszélgettünk igazán. Nem tudtam sok mindent róla, csak annyit, hogy valahonnan vidékről jött, pont ahogyan én, és hogy van egy öccse. A szüleiről szinte soha nem beszélt.

-      Figyelj csak – kezdett bele, és látszott rajta, hogy zavarban van. – Látom, hogy mostanában olyan szomorú vagy. Gondolom, összevesztél Bekával, mert észrevettem, hogy alig-alig beszéltek egy ideje.

-      Igen – mondtam és magam mellé tettem a könyvet.

-      Csak azt akarom mondani, hogy ha van valami baj, akkor nyugodtan elmondhatod nekem. Tudom, hogy nem vagyunk annyira jóban, de szívesen meghallgatlak, mert úgy látom, nem vagy valami jó passzban.

Meglepett, hogy ezt mondta, de örültem neki. Muszáj volt ezt valakinek elmondanom, olyasvalakinek, akivel élőben meg tudom beszélni, és tanácsot tud adni.

-      Összevesztünk. Jobban mondva az én hibámból vesztünk össze. Teljesen hülye voltam, és nem láttam, hogy mi az igazán fontos nekem. Beka jogosan haragudott meg, és egyszerűen most nem tudom, hogy mit tehetnék. Magam vagyok…

Nóri egy pillanatig hallgatott, majd rám nézett.

-      Fontos neked a barátságotok? – kérdezte.

-      Ha nem lenne fontos, már nem lennék itt.

-      Akkor tegyél érte. Én nem sokára elmegyek, ő pedig visszaér. Beszéljétek meg.

-      És ha ezt már nem lehet megbeszélni?

-      Akkor tudni fogod, hogy te mindent megtettél azért, hogy rendbe hozd, de nem érdemes vesződni miatta.

Nóri nyugtatólag megpaskolta a kézfejemet - látszott rajta, hogy nem igazán tudja, mit kezdjen ezzel a helyzettel, de mégis segíteni szeretett volna - majd felállt.

-      Köszönöm – mondtam.

-      Szívesen.

Nóri elment, én pedig már tűkön ülve vártam, hogy Beka visszajöjjön.

-      Szia – köszöntem izgatottan, amikor belépett az ajtón.

-      Hello – mondta közömbösen és a cuccát ledobva a konyha felé vette az irányt, én pedig követtem őt.

-      Beka, szeretnék veled beszélni – kezdtem bele.

Megfordult és rám nézett.  

-      Igen?

-      Tudom, hogy nagyon mérges vagy rám és jogosan. De nekem fontos a barátságunk, fontos vagy te.

-      Hát ez nem tűnt így, egy pár nappal ezelőtt.

-      Tudom… Ahogy viselkedtem, arra nincs mentség. Elvakított ez az egész Mátés-ügy és nem gondolkodtam, hogy mit teszek. Csak az számított, hogy meghódítsam őt. De ez az egész egy hülyeség. Mert semmit nem ért volna az egész akkor, ha te nem lettél volna ott velem. Annyira sajnálom. Nem akartam, de mégis így alakult a dolog. Hidd el, megbűnhődtem a tetteimért, soha nem voltam még ennyire magányos. Gyűlölöm Mátét, amiért ennyire más lettem miatta, és gyűlölöm azt, aki lettem. A legrosszabb rémálmommá váltam és ezt észre sem vettem. Kérlek, bocsáss meg, mert senki más nincs itt, rajtad kívül nekem. És nem is akarom, hogy más itt legyen. A bolondos barátnőmet akarom, aki mindig felpörget és megnevettet.

Elhallgattam, Beka a konyhapultnak támaszkodott és engem nézett. Letöröltem a könnyeimet, amik lopva utat törtek maguknak a monológom alatt. Hirtelen megenyhült a tekintete és közelebb lépett, látszott rajta, hogy bizonytalan a megbocsátást illetően. Egy pillanatig csak állt, majd elmosolyodott és megölelt.

-      Sajnálom, hogy egyedül hagytalak – suttogta, és éreztem, ahogy az ő arcán is legördül néhány könnycsepp, ami azt sugallta, hogy a hűvös maszk mögött, őt is ugyanannyira bántotta, hogy összevesztünk, mint engem.

-      Annyira sajnálom, Beka – mondtam.

-      Semmi baj, túl vagyunk rajta.

Beki letörölte a könnyeit a pulóvere ujjával és ismét rám mosolygott.

-      Mit szólnál, ha miután lezuhanyoztam, csinálnánk egy pizsamapartit? – vetette fel, elhessegetve ezzel   az előbbi sírós hangulatot.

-      Az tök jó lenne – feleltem vigyorogva. – Remélem, Nóri is benne lesz.

-      Tényleg, te mennyit tudsz róla? Mert én alig váltottam vele pár szót.

-      Ő tanácsolta, hogy beszéljek veled. Plusz, szeret olvasni.

-      Akkor ez egy ismerkedős, pattogatott kukoricás, csajbulis este lesz – vázolta fel a koncepciót nevetve.

Na, igen így kezdődött. De, hogy mi lett belőle… Oh, te jó ég! Elég az, ha annyit mondok, ez volt életem legjobb bulija? És ezen a kijelentésemen az sem változtat, hogy ezután a buli után kaptam meg életem legnagyobb iskolai büntetését.

Beka lezuhanyozott és Nóri is megérkezett, szóval kezdődhetett a buli. Csináltunk pattogatott kukoricát, és elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Nóri elmondta, hogy az öccse 12 éves és Szabinak hívják. A szüleiről még mindig nem tudtunk meg többet, de valami azt súgta, hogy emögött valami családi perpatvar lehet, így nem is feszegettünk nagyon ezt a témát. Miután kitárgyaltuk az összes tesós sztorit, ami az eszünkbe jutott, hisz mind a hármunknak vannak testvérei, spontán elkezdtünk énekelni. Azt tudtam, hogy Beka szereti a rockos számokat, oda van a Tankcsapdáért és a Depresszióért, és általa én is megszerettem tőlük pár számukat. Kiderült, hogy Nóri is szereti ezeket a bandákat, úgyhogy együtt üvöltöttük a dalokat, annyira belefeledkezve a dologba, hogy el is fejeltettük, hogy egy kollégiumban vagyunk nem pedig otthon. Nóri mutatott egy számot, ami nekem nagyon megtetszett és rögtön el is akartam énekelni. Nem mondom, hogy nagyon jó hangom van, de otthon szeretek énekelni, és még egyszer sem kaptam negatív kritikát. Általánosban volt egy kisebb "bandánk", ami annyiból állt, hogy az utolsó évben minden szombat este összejöttünk egy páran az egyik srác házában - a szülei általában mindig dolgoztak ilyenkor, vagy ha nem is, akkor sem zavarta őket, hogy néhány gyerek ott lóg náluk - és elvoltunk. Ilyenkor gyakran karaokéztünk, csak úgy a hangulat kedvéért. A számban, amit Nóri mutatott, volt egy szóló és egy kórus rész, az ütemet dobolva és tapsolva énekeltem a szólót az ágyon állva, míg a két lány a kórust alkotta az ágy mellett. Totál készek voltunk… 

Aztán valamikor 11 óra tájban kopogott valaki az ajtón.

-      Vedd halkabbra – szóltam Bekának és az ajtó felé néztem. – Valaki kopogott.

-      Nem én voltam – mondta Beki nevetve.

-      Én se – röhögtem és kinyitottam az ajtót. Nagy meglepetésemre az egyik osztálytársunk, Levi állt az ajtóban.

-      Sziasztok csajok! Bulizgatunk? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva. Bírtam Levit, nagyon jófej és vicces.

-      Aha. Mi járatban?

-      A 2-on a fiú szárnyban is van egy buli… Ha van kedvetek, gyertek és nézzétek meg.

-      Melyik szoba? – kérdeztem.

-      A 205-ös. Ott van az egész osztály.

-      Ki a házigazda?

-      Valami 11-es srác.

-      Értem, majd meglátjuk. Lehet, benézünk.

-      Gyertek, óriási a buli – biztatott.

-      Oké. Köszi Levi, hogy szóltál.

-      Bármikor – intett és elment. Becsuktam az ajtót és visszatértem a lányokhoz.

-      Na, megyünk? – kérdezte Beka.

-      Hát nem is tudom, a holnapi nap elég húzós lesz… - kezdtem.

-      Jajj, ne már. Nem maradunk sokáig, csak benézünk, aztán jövünk.

Egy újabb kijelentés, ami nem volt igaz aznap este.

Gyorsan felvettünk valami vállalhatóbb göncöt, mint a pizsama, és elindultunk a 2-ra. A kollégium úgy volt kialakítva, hogy minden szint fiú és lány szárnyra volt osztva. A lépcsőtől balra a lányok, jobbra a fiúk szálltak meg. Az első emelet a 9-es és a 10-es diákok uralma alatt volt, itt volt a mi szobánk is. A második emelet az iskolánk érettebb diákjainak volt fenntartva, a 11 és 12. osztálynak. Nos, az érettség nem mindenkire volt igaz a másodikon sem, ez látható volt, amikor beléptünk a 205-ös szobába. Ez volt a koli legnagyobb szobája, mert itt elfértek legalább vagy 30-an egy helyiségben. Bent dübörgött a zene és az, hogy tömegnyomor volt az enyhe kifejezés az állapotra, ami ott folyt. Az újonnan érkező úgy érezhették magukat, mint a heringek. A lányok többsége valamelyik fiú nyakában ült, különben nem fértek volna el még ennyire sem. Ahogy próbáltunk beljebb jutni az ajtónál, összefutottunk Levivel, aki kitörő örömmel fogadott minket. Intett, hogy menjünk utána, majd a konyhában adott nekünk fejenként egy-egy doboz energiaitalt. Aztán megérkeztek a többi osztálytársaim is és elkezdtünk táncolni. Ekkor volt fél 12. A heringpartiból végül egy fergeteges buli kerekedett, mindenki jól érezte magát. Még emlékszem, hogy Beki éjfélkor odajött hozzám Nórival, hogy kívánjuk, aztán a következő alkalommal 02:48-kor néztem rá az órámra és nem hittem el, hogy ennyi az idő. Karon ragadtam Bekát és Nórit, és az ajtó felé vettem az irányt. Ahogy kiértünk rögtön megcsapott a friss, hűvös levegő, ami a nyitott ablakok miatt ömlött a folyosóra, és akkor jöttem csak rá, hogy milyen fullasztó volt odabent a levegő.

-      Háromnegyed 3 van, és nekünk holnap kelnünk kell – suttogtam Bekának.

Semmi alkoholt nem ittunk a buliban, energiaitalt viszont annál többet. Pörgött a nyelvem és nem éreztem magam egyáltalán fáradtnak. Amikor beértünk a szobába, Nóri minden ok nélkül elkezdett nevetni, mire mi is csatlakoztunk hozzá Bekivel.

-      Most min is röhögünk? – kérdeztem az ágyamon fetrengve a röhögő görcstől.

Ha valaki bejött volna a szobánkba, le nem moshattuk volna magunkról, hogy bepiáltunk. De cserkészbecsület szavamra mondom, egy korty alkoholt sem ittunk.

-      Nem tudom – mondta Nóri a szájára tapasztva a kezét, hogy tompítsa a hangját.

-      Az jó…

Esküszöm, nem tudom, mikor aludtunk el. A következő, amire emlékszem, hogy reggel 3 telefon csörgött egyszerre, pontban 7-kor. Amikor kinyitottam a szemem, hogy lenyomjam a telefont, úgy éreztem, mindjárt meghalok, olyan fáradt voltam.

-      Nem akarok felkelni – nyöszörögte a párna alól Nóri.

-      Szerintem ezzel mind így vagyunk… de muszáj lesz – mondta Beki és kimászott az ágyából.

-      Milyen óra az első? Nem megyek be… - ellenkezett még mindig Nóri.

-      Irodalom – mondtam riadtan és kipattantam az ágyból. – És doga…

Úgy érzem, nem mondok újat, azzal, hogy az irodalom doga nem sikerült túl jól. Borzasztó volt. Az egész osztály kómásan nézte a feladatlapját és az én megítélésem szerint, nyitott szemmel aludtak. Volt, aki tényleg bealudt. Kevin a hátsó sorban lehajtotta a fejét, és míg mi próbáltunk valamiféle tudást előhívni az agyunkból, ő az igazak álmát aludta.

De a mennykő a 3. órában csapott az osztályba.

-      Ma különösen kialvatlannak látom az osztályt… - mondta az ofő végignézve a társaságon. Mindenki behúzta a nyakát és próbált éberebbnek tűnni. – Jól sejtem, hogy ennek valami köze van tegnap esti bulihoz, amit az a szégyentelen Gál Botond tartott?

A tömeges hallgatást Julcsa néni beismerésnek vélte, és kérte azokat, hogy álljanak ki, akik részt vettek az „éjszakai acsarkodáson”, ahogy ő nevezte a bulit. Amíg nem fenyegetett osztályfőnökivel, addig senki sem akarta bevallani, hogy jelen volt a neves eseményen, viszont utána majdnem mindenki kiállt a katedrára, köztük mi is, Nórival. Csak páran maradtak ülve, akik vagy nem tudtak a buliról, vagy nem is akartak benne lenni ilyen kétes ügyekben.

A büntetésünk 1 hónapig tanulószoba, és 2 heti kijárási tilalom, ami annyit tesz, hogy nem mehettünk sehova a kolin és a sulin kívül. A másik 9-es osztálynak is hasonló büntetést osztottak ki, csak annyi különbséggel, hogy nekik csak egy heti tanulószobát ítéltek. A kis mázlisták…

Akárhogy is, akármint is, ez volt életem legjobb kolis bulija.