Sziasztok!
Nagyon hosszú időre eltűntem, tudom és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán lesz köztetek még olyan, akit érdekel a történet, De úgy gondoltam, közzéteszem, majd meglátjuk, mi történik :) Szóval jó szórakozást az új részhez és ha tetszett, jelezzétek :D
Crazy Girl (Lizzie Peterson)
Iszonyatosan zavart, hogy Rick annyira nagyon közömbös volt velem. Soha életemben nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire fel tudott dühíteni azzal, hogy nem szól hozzám. Egyszerűen csak végezte a dolgát, de ezen kívül nem nagyon törődött velem. Az viszont, hogy ez engem ennyire bántott, eléggé szokatlan volt, még saját véleményem szerint is. Tényleg úgy tűnt, hogy muszájból csinálja ez egészet, és azt hiszem, ez azért volt roppantul fájó számomra, mert én sem repestem attól, hogy minden délutánomat táncikálással töltöttem, és erre fel még Nóri tök jófej haverja is úgy bánt velem, mintha nem is tudom, valamilyen kis kellemetlen fruska lennék, aki berontott az ő ultranyugodt életébe. Hát már nem azért, nem erőszak a disznótor, én csak kértem tőle egy szívességet – jó igazából nem én, hanem Nóri, de ez most lényegtelen – nyugodtan nemet is mondhatott volna rá. Azt nem mondom, hogy nem volt szükségem a segítségére, de ha nemet mondott volna, akkor sem lett volna belőle harag, max. egy-két lilafolttal több keletkezett volna még a testemen. Kettő vagy tizenkettő, tök mindegy. Na, jó nem, de akkor is, hogy lehetett ilyen velem? Semmi rosszat nem tettem ellene, ami miatt így kellett volna viselkednie.
A próbák kb. ugyanabban a hangulatban folytatódtak, mint az első, én voltam a tudatlan diáklány, ő meg a tanár bácsi, holott nem idősebb nálam 2 évnél. Mondjuk igazából tök jól tanítgatott a dolgokra, már az első héten jobban ment a tánc, mint azt valaha gondoltam volna. Nem estem el, nem ütöttem meg magam, jó Rick igazából nem is nagyon hagyta volna, hogy elessek, annyi együttérzés azért volt benne, hogy amikor elvesztettem az egyensúlyomat, rögtön elkapott. Összességében, mindig kifárasztottak a próbák, és igazából nem teljes mértékben fizikailag, hanem az a feszültség, ami annak köszönhetően, hogy ő látszólag bazira unta azokat a délutánokat, amikor velem kellett táncolnia és én meg bazira untam lesni az unott fejét, kettőnk közt volt, totál kimerített szellemileg is. Áh, borzasztó volt, de muszáj voltam tűrni, mert nem tudtam leakasztani más embert, aki segített volna, és Rickkel vagy nélküle, de meg kellett tanulnom a koreográfiákat.
***
- Tök jól mennek a táncok – mondta Jani, amikor a hétvégi próbáról kiérve, fáradtan beültem a kocsijába, hogy hazainduljunk.
- Szerencsém, hogy van segítségem, különben már nem lenne meg a lábfejed – nevettem.
- Tud valamit az a gyerek, hogy így megtanított.
- Ja, a tánctehetsége felől semmi kétségem. Ha még egy kicsit közvetlenebb is lenne, talán még én is élvezném – mondtam fáradtan.
- Bunkó? – szakította el a pillantását az úttestről egy pillanatig Jani.
- Nem így mondanám. Csak hihetetlenül közömbös.
- És ez bánt téged?
- Próbálj meg eltölteni egy órát, egy olyan személlyel, akivel másról nem is tudsz dumálni, csakis a táncról…
Otthon amúgy tök jó volt, végre másról is hallottam, nem csak bankettről vagy a tanulásról. Félreértés ne essék, Bekával és Nórival is jól el tudtam beszélgetni a koliban, de ez a két téma, akaratlanul is behálózta akkoriban a beszélgetéseinket. Merthát vagy éppen próbáról jöttem, vagy próbára mentem, szóval egy szabad percem sem volt. Ha pedig mégis lett volna, azt mindet a tanulásra fordítottam, mert akármennyire is jó bulinak tűnik a szalagavató, meg a tánc, elég nehéz volt összeegyeztetnem a felkészülést a sulival. Egy rövid betekintést nyertem a végzősök életébe és akkor rögtön el is ment a kedvem egy időre attól, hogy én is az legyek.
Amúgy a suliban is ment tovább minden, ahogy az megszokott. Tartottunk egy kisebb összejövetelt – ja igen, a tanároknak így lett beadagolva, de amúgy egy hatalmas bulit – az újdonsült diákoknak, ahol megismerkedtünk Rick egyik haverjával - legalábbis Nóri azt mondta, hogy szobatársak - Karesszel. Nóri váltig állította, hogy ha Rick nem is, Karesz tuti belopja magát a szívembe, de nem volt akkora durranás a srác, mint ahogy azt ő gondolta. Nem mondom, tényleg jófej, meg vicces, de a folyamatos beszólásai eleinte kicsit az agyamra mentek. Aztán volt szerencsém pár szót dumálni vele, és rájöttem, hogy annyira nem gáz a gyerek. Kicsit egoista, de nincs vele baj. Igazából úgy láttam, hogy Rick is totál más, ha a haverjai körében van, mint amikor próbálunk. Szerintem túlontúl beleélte magát ebbe a tanár-diák szerepbe, vagy nem tudom.
***
- Hallottatok már a sítáborról? – robbant be Beka a koliszobánk ajtaján egyik este.
- Aha – mondtam, de közben nem szakítottam el a tekintetem a laptopom képernyőjéről. – Hé, ti tudtátok, hogy Rick és Karesz versenytáncolnak?
- Nem. Honnan veszed? – kérdezte Nóri.
- Fent vannak a neten.
- Mutasd – szólt, és szó szerint átugrott az én ágyamra.
- Itt van – mondtam, és belemerültünk a videóba. ´
- Hahó! Épp beszélek – háborodott fel Beka.
- Bocsika. Figyelünk – mondtam és leállítottam a videót.
- Szóval most hallottam erről a sítáborról. Nem lenne kedvetek menni? 5 nap Szlovákiában, hétfőn indulunk, pénteken jövünk.
- Mikor? – kérdezte Nóri.
- Jövő héten.
- Hát nem is tudom. Én síelni sem tudok, akkor meg minek? – kérdeztem.
- Pont az a lényeg, hogy legalább megtanulnál egy kicsit síelni – győzködött.
- Nekem próbálnom kéne, a bál itt van a nyakamon, és nem megy valami fényesen a tánc.
- Jajj, ne már – méltatlankodott a lány. – Nóri?
- Én benne vagyok – felelte mellőlem.
- Lexi, ne csináld már. Itt maradnál egyedül?
- Mondom, hogy próbálnom kell, de majd meglátom még. Meg amúgy is, mi van akkor, ha épp síelni próbálkozom, elesek, kitöröm a nyakam, és annyi a bálnak? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Úgy se vagy odáig ezért a táncosdiért, legalább kihagyhatod.
- Kössz – feleltem grimaszolva.
Újra elindítottam a videót, amin Rick a partnerével épp rumbázott. Hát, a párosukat nézve rájöttem, hogy én soha életemben nem fogok úgy mozogni, mint az a csajszi. Annyira könnyedén csinálta az egészet, mintha a vérében lenne a tánc. Ehhez képest én úgy mozogtam még mindig, mint akit a 220 rázogat tánc közben. Azt se értettem, ez miért zavar engem. Elvégre, ha vége ennek az egész bálnak, akkor soha többet nem kell táncolnom, ha nem akarok. Ami pedig Ricket illeti a bál után megköszönöm a segítségét, talán veszek neki valami ajándékot hálám jeléül és folytatódik ott az életünk, ahol abbahagytuk.
***
Másnap az utolsó órám után Rick szobája felé vettem az irányt, ugyanis akkor hozzá lett megbeszélve a próba. Kettőt kopogtam, már nyílt is az ajtó és Rick betessékelt.
- Mielőtt elkezdenénk a mai próbát, szeretnék szólni, hogy a jövő héten elmegyek a sítáborba, úgyhogy 5 napig nem leszek – mondta Rick. – Mivel te a hétvégére hazautazol, így egy hétig nem lenne próbánk.
- Rendben. Én is gondolkodtam a táboron, de akkor így már nyugodt szívvel megyek el – feleltem.
- Oké. Akkor ezt megbeszéltük. Úgy gondoltam, hogy ma még 2-szer eltáncoljuk a keringőt, aztán belekezdhetnénk a salsaba – vetette fel. – Mit szólnál hozzá?
- Rendben. Úgy is már nagyon régen elkezdtük azt is a próbákon otthon, de azért azt nem mondanám, hogy perfektül megy. Igazából egyik sem megy még perfektül – sóhajtottam.
- A keringő már egész jó. Egy kicsit kell még dolgoznunk az egyensúlyon és már jó is lesz. Tényleg, milyen cipő lesz rajtad? – érdeklődött, én pedig egy kicsit meglepődtem, amit ő is észrevett. – Csak azért kérdezem, mert ha magas sarkú, akkor abban is gyakorolni kéne majd.
- Ja, értem. Hát, nem tudom, milyen cipőt választanak, nem voltam még ruhapróbán.
- A biztonság kedvéért, azért holnaputánra hozz egy magas sarkút, és úgy is megpróbáljuk.
- Okés. Amúgy Rick... - haboztam. - Köszi szépen, hogy segítesz – mondtam.
- Igazán nincs mit – felelte és elmosolyodott. - Most pedig munkára – csapta össze a tenyerét, és a laptopjához lépett, hogy elindítsa a keringő zenéjét.
Kétszer próbáltuk el, és a második alkalommal, már szinte hibátlan volt. Kezdtem tényleg hinni abban, hogy nem fogok akkorát égni Jani sulija előtt.
A salsaval viszont már meggyűlt a bajunk, ugyanis akárhogyan magyarázta Rick, nem akartam ráérezni a dologra.
- Vedd fel a kabátod. Elmegyünk – mondta Rick, egy kis gondolkodás után.
- Mégis hova megyünk? – éretlenkedtem.
Kint már sötétedett, fél 4 volt, a kapukat egy fél óra múlva zárták. Nem volt időm sokat gondolkodni a dolgon, Rick még egyszer rám parancsolt, hogy öltözzek és már kint is voltunk a szabadban. Nem ültünk semmilyen közlekedési járműre, csak elkezdtünk menni a járdán az iskolától balra. Inkább nem is kérdeztem semmit, csak követtem a fiút, mert úgy is tudtam, hogy majd csak akkor árulja el, mégis hová akar vinni, amikor ott leszünk. Fura, de vakon követtem, holott a végén már lassan annyit mentünk, hogy azt sem tudtam merre vagyunk. Valahol letértünk egy kis füves ösvényre, és végül egy nagykapunál lyukadtunk ki. Rick benyúlt a kissé foghíjas rácsok között, és kinyitotta a kapu reteszét, majd kitárta előttem, én pedig bizonytalanul beljebb léptem.
Egy nagy udvar tárult elém, ahol egy hatalmas építmény hátsó része volt látható. Rick az ajtó felé sietett, és egy kulcsot halászott ki a kabátja zsebéből, amivel kinyitotta. A fiú előre ment és felkapcsolta a lámpát. Tátva maradt a szám a látványtól, amikor beléptem. Egy hatalmas terem fogadott, 3 oldalán tükrökkel, és a tükrök mentén fakorláttal. Kérdőn Rick néztem, aki elmosolyodott.
- Ez a volt sulim próbaterme. Sokat jártunk ide, amikor versenyre készültünk a srácokkal. A gondnok, az igazgató tudta nélkül, másoltatott nekünk kulcsot, hogy bármikor be tudjunk jönni. Megbízott bennünk, mi pedig rá is szolgáltunk a bizalmára.
Ez volt az első alkalom, hogy Ricken valami igazi érzelem nyomát véltem felfedezni. Sajnálta, hogy itt kellett hagynia ezt az iskolát. Nosztalgikusan körülnézett, és én is így tettem. A terem végében egy hifitorony és egy TV állt, erősítővel és nagy hangfalakkal.
- Hiányzik a volt sulid? – kérdeztem rekedt hangon.
- Igen. Másabb volt. Az egész épületet átjárta az az érzés, hogy ez nem egy egyszerű iskola, hogy ez nem olyan, mint a többi. És hogy mi is mások vagyunk, mint a többiek.
Rick rám pillantott, szeme szomorúsággal volt teli.
- Na, gyere táncoljunk – mondta és a hifihez ment.
A nagy tükrök sokat segítettek, és valamivel jobban mentek a lépések, hogy láttam is magam. A zene hangos volt, könnyebb volt a ritmusra mozognom, mint a koliban, na meg persze itt esélyem sem volt akármibe is beleütközni. Először megmutatta Rick a lépéseket és magamba kellett leutánoznom őket, majd mikor már úgy látta, hogy megy valamennyire a dolog, ő is beszállt és ketten táncoltunk. A salsa sokkal jobban tetszett, mint a keringő. Persze a keringő is nagyon szép, meg biztos voltam benne, hogy jól fog mutatni majd a bálon, ahogy a lányok majd a nagy ruhájukban, a fiúk pedig szép szmokingban seregnek- forognak a parketten. De a salsa más volt. A partnerek közelebb kerültek egymáshoz tánc közben, míg a keringőnél pont az a lényeg, hogy nem volt annyira hangsúlyos a testi közelség. Miközben tanulgattam a lépéseket, eszembe jutott megint, hogy én soha nem fogok olyan jól és könnyedén táncolni, mint az a lány Rick partnereként a versenyen. És nem tudom miért, de ez ismét valami melankolikus szomorúsággal töltött el.
Este 6 körül érkeztünk meg a kolihoz, ami csak azért volt gáz, mert a kapuk be voltak zárva. A nagy kaput bámulva, lelkiekben felkészültem, hogy ha nem tudok bejutni rajta, akkor át kell másznom.
- Cső! – szólt bele a telefonjába Rick, miután kint ragadtunk és tárcsázott egy számot. – Ki tudsz jönni a hátsó kapuhoz? Be kéne engedni.
Ekkor esett le, hogy nagy valószínűséggel valamelyik haverját hívhatta, majd kb. 5 perc múlva, Karesz jelent meg a kapuban és beengedett minket. Elhűltem rajta, hogy alig pár hónapja vannak itt, és máris ennyire felfedezték magukat, még azt is tudták, hogy hol lehet ki- és belógni, ha a szükség úgy hozza. Én miért nem tudtam erről?
- Akkor majd holnapután – mondtam búcsúzóul Ricknek a lépcsőnél, ahol ő még ment egy emeletet, én pedig elfordultam balra.
- Lexi – szólt utánam a fiú a lépcsőfordulóból, mire kérdőn néztem vissza. – Arra gondoltam, hogy mivel a jövő hét kimarad, tarthatnánk minden nap próbát a héten – mondta.
- Rendben – feleltem, és búcsúzóul intettem egyet.
Azon a héten majdnem minden nap próbáltunk. Ricknek közben munkába is kellett mennie, mert mint kiderült, ő egy étteremben dolgozik, és az ott megkeresett pénzből fizeti a kollégium díját. Ebben az egy hétben többet tudtam meg róla, mint eddig valaha, és ennek következtében természetesen én is sok mindent elárultam neki magamról. A volt próbatermében tett látogatásunk után, teljesen megváltozott a viselkedése. Sokkal beszédesebb és közvetlenebb lett. A próbák ezentúl már nem abban a feszült hangulatban teltek, hanem teljesen felszabadultak lettek.
- Te komolyan itt laksz Pesten? – kérdeztem meglepődve az egyik próba alkalmával.
- Aha.
- És akkor miért kell koliban laknod?
- Fogalmazzunk úgy, hogy ember legyen a talpán, aki kibír a szüleimmel egy hetet összezárva – mondta.
- Áh, értem – bólogattam, de ha őszinte akarok lenni, nem értettem, hogyan élhet külön a szüleitől, miközben azok egy városban laknak vele.
- Na, és te? Veled mi a helyzet? – érdeklődött mosolyogva.
- Hát én egy kis városból jöttem fel ide. Az a hely teljesen más. Csendes, nyugodt és békés.
- A családod?
- Nagy családom van. A szüleimmel és a testvéreimmel többé-kevésbé jól kijövök – feleltem.
- Vannak testvéreid? – lepődött meg.
- Aha.
- Nem azért, de te olyan egyke gyereknek tűnsz. Olyan apuci kicsi lányának, akit mindentől óvnak – magyarázta és láttam, hogy egy kicsit kellemetlenül érintette az, hogy rossz következtetést vont le rólam.
- Szóval eddig azt gondoltad rólam, hogy egy elkényeztetett kis liba vagyok, akinek anyuci és apuci mindent megtesz? – háborodtam fel.– Ezt mégis miből vontad le, amikor az elmúlt hetekben kizárólag csak a táncról voltál hajlandó beszélni velem? – néztem rá kérdőn és meg se próbáltam eltitkolni ingerültségemet.
- Vicces vagy, amikor felkapod a vizet - kuncogott.
- Ha-ha! Nagyon vicces - mondtam epésen, mire még jobban el kezdett nevetni. - Tudod, ilyenkor visszasírom azt, amikor közömbös voltál velem...
- Közömbös? - vonta fel a szemöldökét.
- Igen. Úgy tekintettél rám, mint a tanítványodra, egészen múlt hétig.
- És te szeretnéd, ha megint olyan lennék? - kérdezte mosolyogva, de a szeme komoly volt.
Lassan közelebb sétáltam hozzá, addig amíg csak egy lépés választott el minket egymástól.
- Nem - ráztam meg a fejemet, és komolyan néztem szemeibe. - Mert azon a délután történt valami... nem tudom pontosan mi, de egy pillanatra, megmutattad, hogy van szíved.
- Miért? Addig azt hitted nincs?
- Hát... - zavaromban rágtam a szám szélét.
- Tudod, Lexi már akkor megmutattam, hogy van szívem, amikor az első próba alkalmával, igent mondtam neked - magyarázta.
- Miért is? - kérdeztem értetlenül.
Közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogta.
- Hát csak mert nem igen láttam még nálad rosszabb táncost.
- Hogy te milyen egy szemét... - csaptam a vállára, miközben Rick folyamatosan nevetett. - Nem vagyok olyan pocsék táncos - bizonygattam. - Csak hogy tudd, végig néztem a Táncakadémia összes évadát - vágtam az arcába, és ekkor kész, vége, Rick teljesen kidőlt a nevetéstől.
Pár perc múlva én is rákezdtem, és nagyon régóta először, teljes szívemből nevettem. Úgy hogy még a hasam is belefájdult. Leroskadtam az egyik bőrfotelbe és még mindig kuncogtam, tulajdonképpen saját magamon.
- Na gyere Balerina, mutasd mit tanultál a Táncakadémiából - vigyorgott Rick és kezemet megfogva felhúzott.
***
A hét végére már alig vártam a próbákat. Az utolsó órák a suliban mindig csigalassúsággal teltek, de ahogy kicsöngettek, én már kaptam is fel a cuccom, és rohantam a 204-es szobába Rickhez.
Csütörtökön a tanár benyögte, hogy dupla magyart tartana, mert másnap nem lesz, így előre bepótolná az elmaradt órát. Mondanom sem kell, mindenki ki volt akadva, élni sem volt nagyon kedvünk, nem hogy tanulni. Alig kezdődött el a második magyar órám, kaptam egy üzenetet:
Február 12. csütörtök 13:02
Feladó: Rick
Szia! Van egy félórám a műszakom előtt. Ráérsz?
-Rick
Képzelhetitek, sokkal szívesebben lettem volna Rickkel, mint hogy ott szívózzak 8. órában a magyar tanárommal, de ez pont rosszul jött ki. Már épp írni kezdtem, hogy nem érek rá, sajnálom, de aztán meggondoltam magam.
Február 12. csütörtök 13:10
Feladó: Lexi
Hali! 10 perc és ott vagyok.
-Lexi
Gyorsan beadtam a tanárnak, hogy most jutott eszembe, hogy nekem ma külön órára kell mennem, és eljöttem a suliból. Felrohantam a koli második emeletére, és bekopogtam Rickhez. Amikor kinyitotta az ajtót és a világ legcukibb mosolyával fogadott, kétségem sem volt afelől, hogy helyesen döntöttem, amikor ott hagytam az irodalomórát.
Harmadjára próbáltuk el aznap a salsat. Még mindig nem voltam kibékülve ezzel a tánccal, bár sokkal jobban ment, mint az elején, annyi biztos. Rick ki-be forgatott a lépések közepette, én pedig próbáltam ügyelni arra, hogy véletlenül se lépjek rá a lábára. Az utolsó forgás következett volna, de előtte Rick még szorosan magához húzott. Kb. ezerszer táncoltuk már végig a koreográfiát, de akkor az más volt. Rick egy pillanatra meg állt, nem eresztett el olyan hamar. Csak teltek a másodpercek, és én még mindig olyan szorosan hozzásimultam a felsőtestéhez, hogy a vékony pólómon keresztül éreztem tökéletesen kidolgozott izmait. Kellemetlenül kellett volna éreznem magam ebben a helyzetben, de nem, épp ellenkezőleg, jobban élveztem, mint szabadott volna. Eletelt újabb 10 másodperc és mi még mindig ugyanúgy álltunk. A zene tovább ment, már rég nem ennél a résznél kellett volna járnunk, de Rick csak tovább szoríott magához. A szemébe nézve nem tudtam kiolvasni belőle semmit, csak mélyen enyémbe fúrta mélybarna szemeit. Már jó néhány másodperc eltelt, mikor észrevettem, hogy a szánk, mindössze egy centire van egymástól. Egy őrült pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha leküzdeném azt a centit és megcsókolnám. De a zene leállt, és Rick mintha kábulatból ébredne, eleresztette a derekamat és megpörgetett.
- Egész jó - mondta és zavartan a hajába túrt.
Válaszul csak bólintani tudtam, mert valahol abban a hosszú másodpercek egyikében, elfelejtettem, hogyan kell beszélni. Sőt azt is, hogyan kell levegőt venni.
***
Aztán eljött a hétvége, én pedig hazautaztam. Szombaton, amikor Janival elmentem a próbára, és táncoltunk, hirtelen hiányérzetem támadt. Állandóan az járt a fejemben, hogy „Rick nem így csinálná”, „Rick már rég megtámasztott volna, hogy ne essek össze” meg ilyenek. Na, és persze többet gondoltam arra a – szerintem – majdnem csókra, mint azt szabadott volna.
Anya viszonylag könnyen belement a sítáboros dologba, amin nem kicsit lepődtem meg, mert igazából nem nagyon számítottam a győzelemre ebben az ügyben. De hogy azért mondott majdnem egyből igent rá, mert úgy látta, hogy már igazán kijár nekem egy kis kikapcsolódás, vagy mert a nővérem beszélt vele, rejtély maradt számomra. A lényeg a lényeg, hogy Beka kitörő örömmel fogadta a sikeremet. Így hétfő hajnalban már fent ültünk a buszon és vártuk, hogy megérkezzünk Szlovákiába.
Hát azt nem mondom, hogy az út hamar eltelt, de a fele társaság még be volt ájulva a korai indulás miatt, szóval meglehetősen csendes utunk volt, aminek úgy vélem, a sofőr örült a legjobban. Délelőtt 10 körül értünk a szállásokhoz, és elgémberedve másztunk ki a helyünkről.
A táj gyönyörű volt, mindig is tetszett nekem a hegyvidék, de ahogyan leszálltam a buszról rá kellett jönnöm, hogy minden képzeletemet felülmúlta a táj. Mindent hó borított, a faházak tetejét, a fenyőfák ágait mázsás súlyként nyomták le a hókupacok. Egyszerűen csodálatos volt. Már a látványért megérte eljönni.
Rögtön meg is indult a harc a legjobb helyekért, 3 és 5 személyes faházak voltak, és mi rögtön le is stoppoltunk egy 3 személyest. Mindenképpen egy házban akartunk lenni a lányokkal, de miért is mehetett volna könnyen a szállások elfoglalása? Áh, ha minden a legnagyobb rendben lett volna, és egyszerűen megkaptuk volna a házat, amit kinéztünk, akkor az valami hatalmas tévedés lett volna. Nem vagyunk mi ilyen szerencsések.
Természetesen nem csak nekünk tetszett meg a kis házikó, hanem egy 10-es lánycsapatnak is, akiknek sokkal nagyobb befolyásuk volt a tanároknál, így minket simán kitessékeltek a szállásunkról, csak hogy ők kényelmesen elférjenek. Láttam Bekán, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy megtépje az egyik csajszi göndör fürtöcskéit, szóval jobbnak láttam, hogy őt és Nórit karon ragadva, kisiessek a ház elé. Amíg arra vártunk, hogy a tanár elmondja a kis libáknak, hogy vigyázzanak a berendezésre, és átadja a kulcsot, Karesz és Rick jelent meg.
- Sziasztok – üdvözöltek minket.
- Hali! Van arra még 3 személyes? – kérdeztem abba az irányba mutatva, ahonnan jöttek.
- Nincs. Ott már mind betelt. Mi is azért jöttünk erre – mondta Karesz.
- Gyertek, keresünk nektek valami helyet – lépett mellénk a tanár, és elindult, mi pedig követtük.
Végig gyalogoltunk a házak mentén, mígnem találtunk egy üres 5-öst. A tanár gyorsan elmondta Bekának, Nórinak és nekem a „szabályokat”, majd átnyújtotta a kulcsot és elment a fiúkkal, további helyet keresni.
A lányokkal visongtunk egy sort, hogy végül is milyen szupi helyünk lett, aztán elkezdtünk kipakolni. Kb. 15 perce voltunk a házban, amikor kopogtak. Az ajtóhoz siettem és kinyitottam.
- Befogadjátok a hajléktalanokat? – kérdezte nevetve Karesz. Mellette ott állt Rick, arcán erőltetett mosollyal.
- Rátok is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a lányokra – szólt a tanár. – Ha bármiféle panaszt hallok, azonnal robbantom a társaságot. Egyáltalán nem jó, hogy ez így alakult, de most már ez van. Figyellek titeket – nézett rajtunk végig még egyszer a tanár fenyegetően, és elment.
Beengedtem a fiúkat, akik rögtön elkezdtek kipakolni, ezzel igen nagy kupit hagyva maguk után. Egy cseppet sem lepődtem meg amúgy rajta, ugyanis az otthon töltött évek után rájöttem, hogy a fiúk egyszerűen képtelenek maguk körül rendet tartani. Valami kis radar jelzi nekik, hogy hol van rend és ők képesek még a legeldugottabb helyeken is szerte-szét hagyni a cuccaikat, csak hogy ne maradjon sehol sem az.
Rick egy szót sem szólt egész idő alatt, míg ott a faházban voltunk, és igazából én sem igazán törtem magam a társalgással. Röhögtünk Karesz irdatlan nagy hülyeségein, és összességében jó volt a hangulat, de mégis lehetett érezni a feszültséget, ami köztem és Rick között volt. Ez az egész elég rosszul jött ki. Egy kis távolságot szerettem volna most tőle, hogy le tudjam magamban tisztázni a dolgokat, de így szinte lehetetlen volt.
Délután aztán elkezdődött a síelés. A fiúk tudtak már valamennyire síelni, mi lányok viszont egyáltalán nem. Mondanom sem kell, hiába voltak profi síelők, akik tanítottak, aznap kb. 10 újabb lila folttal gazdagodtam, de mondjuk, mit is vártam? Szerdára kezdett oldódni a hangulat köztem és Rick között, és a fiú készségesen vállalta, hogy valamennyire megtanít erre a télisportra. Tök jól ment a dolog egészen addig, amíg el nem engedte a kezemet. Akkor viszont akkorákat zakóztam, mint eddig életemben talán soha.
Az előttem elterülő sík pályát figyeltem, miközben azon ügyeskedtem, hogy valahogy képes legyek megállni a saját lábamon.
- Oké - mondta Rick és szemembe nézett. - Most el fogom engedni a kezed, te pedig próbálj meg nem elesni, rendben?
Nagyot nyeltem és bólintottam. Igaz, hogy a legkönnyebb pályán voltunk, mindössze pár kisebb bucka volt látható a több méteren át elterülő havon, nekem ez bőven elég volt arra, hogy kiverjen a víz. Míg felkészülten vártam, hogy Rick elengedjen, elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen, miért is jöttem én ide? Ja, igen Beka miatt, aki szerint ez irtó jó buli! Hát kössz Beka, legközelebb kihagynám - gondoltam magamba gúnyosan és a következő pillanatban Rick elengedett.
Kalimpáltam egy sort a kezemmel, hogy megtartsam az egyensúlyomat, mire Rick arrébb lépett pár centit, hogy nehogy fejbe kólintsam, de végül diadalmas mosollyal ránéztem. Sikerült megállnom a sílécen... Micsoda öröm.
- Jó, akkor most próbáljunk meg sétálni - adta ki a következő utasítást mosolyogva.
Odajött mellém, az ő lábán is síléc volt és ismét megfogta a kezem. Bár kesztyű volt rajtam, valami fura kis bizsergés fogott el, amikor tenyerét az enyémbe csúsztatta... És akkor elkezdtünk sétálni. Mondjuk a sílécben történő járás, nem éppen hasonlított ahhoz az andalgó sétához, amit a képzeletem kreált, mégsem tudtam levakarni a vigyort az arcomról.
- Mióta tudsz síelni? - törtem meg a csendet.
- Egész kis korom óta - felelte. - A családdal azelőtt sokat jártunk síelni télen.
Tudtam, hogy valami nincs rendben Rick és a családja között, de nem értettem őket. Amikor valami kis információt adott is róluk, mindig elkomorult és a következő pillanatban bezárkózott előttem.
- Mesélsz nekem róluk? - néztem rá kérdőn.
- Kikről?
- A szüleidről...
- Mit akarsz tudni? - vonta össze a szemét majdhogynem mérgesen.
- Bármit - vontam meg a vállamat.
- Nem tudok róluk mit mondani... Az apám... ügyvéd. Egész életét annak szentelte, hogy kitörjön a szegénységből. A legjobb iskolákba tanult és mondhatni önerejéből mászott fel a ranglétrán, mígnem mára egy sikeres ügyvédi irodát vezet - mesélte. - Kár, hogy a sikerért el kellett adnia a lelkét, magának az ördögnek.
A fogalmazása meglepett, egyáltalán nem úgy hangzott, mintha büszke lenne az apjára. Pedig szerintem lehetett volna...
- Miért haragszol rá? - kérdeztem csöndesen, és arra lettem figyelmes, hogy már nem is sétálunk, csak állunk a hóban, kézen fogva.
Kérdésemre Rick mindenféle öröm nélkül felnevetett.
- Hogy miért haragszom rá? - ismételte meg a kérdést ridegen. - Tudod, Lexi nálunk nem úgy van, ahogy nálatok. Lehet, hogy apám sikerének és annak köszönhetően, hogy a legaljasabb embernek is képes megnyerni egy pert, jól élünk. De ez a jólét csak látszat. Az embereknek, akik csak annyit látnak az életünkből, mint te most. Hogy a Richter-család, milyen jómódban él. Hogy ott minden meg van, amire az ember vágyhat. És persze én vagyok a fekete bárány, amiért ebből az egészből nem kérek. De tudod mit? - nézett rám felbőszülten. - Inkább leszek fekete bárány, a család szégyene, mintsem olyan megkeseredtek, mint ők. Nem fogom feladni az álmaimat csak azért, mert ők azt kívánják tőlem.
Rick hevessége meglepett. Némaságba burkolózva álltunk egymás mellett a gondolatainkba merülve. És bár Rick azt hitte, hogy én ugyanazt látom, mint a többi kívülálló, pontosan tudom, mit érzett.
***
A hét vége felé már feladtam a vágyamat, hogy megtanuljak bármennyire is síelni, és inkább a hegyoldalakra kihelyezett padokról figyeltem a többieket. Jobban mondva az idő nagy részében csak egy személyt figyeltem. Néztem, ahogy Karesszal egymást dobálják hóval, és hallgattam az önfeledt nevetésüket. Közben pedig próbáltam rájönni, hogy mi az az érzés, amit aközben érzek, hogy rá gondolok.
- Lexi! Jössz be velünk? – zökkentett ki gondolataim közül Nóri.
Válaszul csak bólintottam, és bementük a faházba. Lebányásztam magamról a vastag ruhát, ami csurom vizes lett a hótól, majd kiterítettem. Fáradtan az ágyamra dőltem és megnéztem, hogy érkezett-e üzenetem az otthoniaktól. Visszaírtam anyának és magam mellé tettem a telefonom. Közben Nóri és Beka is átöltözött, én pedig ismét Ricken méláztam. Kerestem a választ arra a megmagyarázhatatlan érzésre, ami azóta a majdnem csók óta bennem volt. Hirtelen felültem és a velem szemben fekvő lányokra néztem.
- Nagy gáz az, ha azt mondom, hogy nekem bejön Rick? – kérdeztem, de úgy éreztem, hogy ez a kérdés nem elég kifejező.
Az lehet, hogy nem volt elég kifejező, de megtette a hatását, ugyanis a két lány elkerekedett szemekkel nézett rám, és szinte egy időben ugrottak át az én ágyamra.
Elmondtam nekik, hogy mi történt, és hogy mennyire fura érzés kerít hatalmába, ahányszor rá gondolok. Hogy a szívem hevesebben kezd verni, míg a lélegzetem elakad, ahányszor hozzám ér. Hogy olvadásnak indulok, akárhányszor belenézek a szemeibe. Hogy a mosolyától egy perc alatt képes lennék meghalni. De elmondtam, hogy közben ott van a dolog másik oldala, hogy nem igazán tudom, hogy mi ez. Hogy kicsit hasonlít arra, amit az iránt a hülye Máté iránt éreztem, de sokkal erősebb. És hogyha megint úgy bezsongok majd, mint Máténál, akkor inkább hagyjuk is az egészet, nekem nincs szükségem erre. Aztán hirtelen elkezdtem a táncra hárítani a dolgot, hogy biztos csak túl közel kerültünk egymáshoz a próbák miatt.
A lányok egy darabig hallgattak, csend telepedett a szobára.
- Na, jó – szólalt meg Beka. – Contra-pro. Érvek Rick mellett és ellen. Nóri, hozz egy papírt és egy tollat, kérlek.
Nóri felpattant és kikapott a táskájából egy füzetet és a tolltartóját.
- Szóval… – nézett rám Beka.
- Mellette: irtó helyes – lelkendezett Nóri.
Jóváhagyásképpen rám pillantott Beka, majd mikor bólintottam, felírta a papírra. Az tény, hogy nagyon jól néz ki.
- Mellette: jól érzed magad vele – mondta Beki, és úgy láttam, neki majdnem hogy ez a legfontosabb érv.
- Mellette: kitűnően táncol.
- Mellette: a te elmondásod szerint is cuki a mosolya.
- Mellette…
Barátnőim érvei csak úgy hullottak rám, mint a záporeső.
- Na, jó. Elég – szólaltam fel végre én is. – Elég. Nem és kész.
- Akkor mondj egyet ellene – nézett rám kihívóan Beka.
- NEM NEKEM VALÓK A FIÚK.
- Miért? Úgy érzed, a lányok valók neked? – kérdezte elkerekedett szemekkel Nóri.
- Jajj, tudod, hogy nem úgy értettem – néztem rá bosszúsan.
- Hah, akkor is gyenge. Mi győztünk – mondta, és egy pacsit adott Nórinak.
Tehetetlenségemben hátradőltem az ágyra és az arcomat a tenyerembe temettem.
Most így visszagondolva, akkor már biztosan tudtam, hogy mi az, amit érzek, csak nem mertem kimondani. Estére eldöntöttem, hogy bármi történjék, én sodródom az árral, és majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése